Az előző bejegyzés megírását követően lefeküdtem gyorsan, hogy aludjak. A gépem 6-kor indult, ami azt jelentette, hogy 3-kor akartam kelni, lezuhanyozni és menni a reptérre. Éreztem előre, hogy nagy alvás nehezen lesz, mert a beadandók írása miatt az utóbbi napokban 3 körül, de volt, hogy 4kor feküdtem le, meg amúgy sem szoktam korán. Fekvés előtt, nem is tudom miért, talán, hogy hangolódjak a hazajövetelre, kicseréltem a portugál kártyát a telefonomban, s áttettem az itthonit. Két perc múlva jött is két sms: "Üdvözöljük Portugáliában..." valamint "Maradjon okostelefonja külföldön is OKOS! Küldje a..." Hát, oké. Letettem, befordultam, és éjfél után kicsivel elkezdtem aludni. Sikerült is, jó úton haladtam, de nagyjából 20 perc múlva jön egy újabb sms: "Külföldre utazott? Nem kötött utasbiztosítást? Most megteheti! Küldje a...." ÓÓ, hogy azt a rátukmálós k**** eget... Ennyit az alvásról. Jó vagyok abban, hogy pár perces alvással ki tudom pihenni magam, de ilyen esetben legalább annyira elég, hogy ne tudjak visszaaludni. Sebaj, eljött hamar a 3 óra. 
Lementem a lakásból. Úgy terveztem, hogy busszal megyek a reptérre, mert 1 percre van a megállója és majdnem a reptérnél tesz le. Ami itt, mivel a városban van a reptér, azt jelenti, hogy nincs messze. Nem olyan, mint itthon, hogy letesz a pesti gyors, aztán lehet menni amerre látok. 
Na de, ez ugyan nem jött:). Nagyon nem meglepő, járt már így más is. Éjszakai busz, menetrend szerint kellett volna jönnie. Mégsem. Nem baj. Taxi. Az meg, úgy ment végig velem a városon, ahogy miniszterekkel nem száguldoznak a köztársasági őrezred Audijai. A három sávos úton a legbelsőben ment végig, s azt vettem észre, hogy figyelnek egymásra, mert húzott előle mindenki, hagyták had menjen. Ugyanis, minden taxin van foglaltságjelző, szóval látják, hogy visz-e valakit, vagy csak tekereg. Igazából ráértem volna, de ment ezerrel. Ilyen korán reggel persze semmi nincs nyitva a reptéren, nem tudtam még nézelődni se a boltokban. Na, akkor hallgatunk zenét. Ekkor, hűen szeretett Sony fülhallgatóm jobb oldala, pár napos gyengélkedés után totál megadta magát. Jöhet még valami? Igazából semmi probléma, mert még garanciás, és hát valljuk be, kapott hideget meleget az elmúlt 8 hónapban. Mindenhol ott volt velem, kikapcsolta a külvilágot, úgyhogy megbocsátható. Akkor zenehallgatás sem lesz. Szomjas vagyok. Zárva minden. Veszek valamit az automatákból, azokból nincs hiány. Odaadtam az apróm a taxisnak. Ezek meg nem húznak be papírt... Na, nem volt más hátra, mint, hogy leüljek, s nézzem a németeket a kapunyitásig, mert átszállással jöttem, München-en keresztül. 

Az út jó volt, aludtam is egy órát, ráadásul München teljesen fehér volt, ami nekem, mint jó időből jött embernek furán hatott. Szűk egy óra volt az átszállásra, szóval azt észre sem vettem. Felszállok a gépre, leülök és bámulok ki az ablakon. Éppen pakolják a bőröndöket a gép aljába. Jééé ott van az enyém. Na akkor már tuti jön velem.

Nézegetem, milyen szépen pakolnak a fickók. Az én bőröndöm a kis kocsi túlsó szélén volt, s mint látni, olyan vállmagasságban. Már csak az volt rajta, úgyhogy átgyalogolt érte a fickó a másik oldalra. Gondoltam szépen leveszi. Na nem... Megtolta, az meg a több, mint 20 kilójával a betonra zuhant. Nem hittem a szememnek. Borzalmasan ideges lettem. Na nem azért, mert két üveg bor volt benne, meg még néhány fontosabb dolog. Annyira nagyot esett, hogy azt hittem széttörik az a sarka amelyik először földet ért. Az anyja biztos még most is csuklik a fickónak. A képet mellékelve írni is fogok egy szívhez szóló levelet a Lufthansa-nak, hogy Münchenben, német légitársaságnál ez lenne a német precizitás? Első és utolsó utam volt velük. Kíváncsi vagyok, hogy válság idején mit diktál az ügyfélmegtartó politikájuk, s mit reagálnak. 
Elővigyázatosságomnak köszönhetően nem tört el benne semmi és a bőröndnek sem lett semmi baja. Jó, karcos lett, de nem tudom hol, mert van már rajta több, ez ezzel jár, nem is kérdés. Biztos tudta, hogy ezzel a bőrönddel megteheti, mert kibírja. DE! Azt nem tudom felfogni, hogy lehet valaki ennyire aberrált, hogy olyan helyen teszi mindezt, ahol az utasok premier plánba látják. Észre sem veszem, ha a színfalak mögött ezt csinálja, de itt??

Ezután még késett a gép fél órát. Terv szerint negyed egyre lettem volna a reptéren. Anyáék itthonról 10-kor indultak el, én meg még fél 12-kor Münchenben voltam. Azért az jó párosítás. Kicsit várniuk kellett. Aztán megünnepeltük, hogy Szabika két éves lett. Mikor találkoztunk, mondják neki, hogy mutasd csak meg mit hoztál megmutatni Gabinak! A kezében volt ez a plüssbagoly. Na mondom, nincs éppen elég, még Te is ezzel jössz.. :D (érti aki érti..)

Aztán este hazatérés, s rádöbbenés, hogy olcsóságon (Lisszabon után) kívül az ég világon semmi nincs Újvároson. Ma meg új nap indult, tanulni kell. Hét közepén irány Pest, kíváncsi vagyok, tudok-e írni valamiről itthon. Aztán ha más nem, a kinti dolgokkal folytatom.

Persze csak átmenetileg, de napra pontosan fél év után ismét egy rövidebb időszakra otthon (az országban) fogok tartózkodni. Mondom ezt azért, mert a 12 nap úgy fog kinézni, hogy Újváros-Pest-Miskolc-Újváros, aztán jövök is vissza.

Igaz még nagyjából három hétre visszajövök, mégis kicsit olyan "vége" szaga van már ennek az egésznek. Szerdán még elmentünk Ádámmal utoljára futni egyet a parton. December 14-e, süt a nap, 16 fok és melegünk van. Jó befejezés. Ettünk egyet még a suliban, ami még ha elő is fordul a jövőben, nem nagy esély van rá. Tegnap este még gyártottam ide, illetve otthonra az utolsó beadandókat. Ma volt az utolsó Portugál órám. A tanár sütött valami portugál sütit, mi meg vittünk bort, aztán elmentem a srácokkal az all you can eat kínaiba, hogy még mélyebb nyomot hagyjunk bennük. Zajos lett még utoljára tőlünk a hely, s kitárgyaltuk még egyszer az itteni tapasztalatainkat, melyeket hamarosan majd összegzek itt. Hazajöttem nemrég, összedobáltam a cuccaimat, hajnalban pedig megyek haza-haza. Remélem nem lesz nagy havazás vagy valami, haza szeretnék érni időre, főleg azért, mert ebédre vagyok hivatalos Pesten:). Benedek vasárnap megy, Peti és Ádám marad januárig, Kitartást fiúk, ahogy ígértem, hozok majd valamit, ami Pál-al kezdődik és -inka a vége :).

Ja, és majd elfelejtettem. A srácokkal, ittlétünket megkoronázandó, készültünk egy kis produkcióval, mellyel előre is boldog karácsonyt kívánunk mindenkinek:).

Megtekintéshez kattintsatok ---> IDE 

130 bejegyzés. Ha a képekkel együtt 12-es betűmérettel A4-es lapon jelenítenénk meg, több, mint 450 oldal lenne a blog. Az összes bejegyzés karakterszáma majdnem 8-szorosa az 52 oldalas alapszakos szakdolgozatoménak. Ha szintén 12-es betűmérettel egy sorba írnánk az összes bejegyzés szövegét, az már több, mint egy kilométer hosszú lenne. És még nincs vége. Sem a blognak, sem pedig az ilyen és ehhez hasonló érdekességeknek. Ahogy a statisztikákat elnézem, ezt Ti is így gondoljátok, mert még mindig sokan olvastok. Ennek örülök.

Már majdnem az a szégyen ért, hogy ki tudom mondani: megszoktam. De, csodák csodájára, a héten is felbosszantott még a végére, szóval nem, Pest után nem lehet megszokni. Egy biztos, ha ezt a bejegyzést két hónapja írom meg, akkor nem ilyen nyugodt hangvételű, s leíró jellegű lenne. Akkor még okozott sok fejfájást. Ami azóta változott, az részben az, hogy kitapasztaltam a dolgokat (amennyire lehet), illetve megszoktam (amit meglehetett). Nem mondom, hogy most jó, de fogjuk rá.

Sok módja van az utazásnak errefelé, merthogy lehet itt villamosozni, metrózni, buszozni, hévezni, sőt még hajó is van. Az alapvető a metró, mivel elég jó a hálózat, s az még közlekedik is rendesen. Azt persze el kell felejteni, hogy az van, mint otthon, hogy elment az egyik, legyintünk egyet, vagy észre se vesszük aztán jön a másik. Hát nem... Ez azt jelenti, hogy késel az óráról, mert ez tovább gyűrűzik, aztán lőttek az egésznek. Na, de nézzük a jó oldalát, mert a metró az egyetlen jó. Megállók nagy része szép, tiszta, a kocsik nem régiek, és azért csak 4 vonal van összesen 46 megállóval, amiből 6 helyen érintkeznek. 

Én a zöld vonalon lakom Arroios megállónál (piros vonal alatt), ami frekventáltság szempontjából kifejezetten jónak mondható. Lakástól jó esetben 2 percre van a metrómegálló. Jó esetben, mert ez változik azért néha, itt sose lehet tudni:). Ha lementünk a föld alá, a megállóba jutáshoz át kell menni kapukon, melyeket a doboz nyit, ha érvényes bérletünket a megfelelő helyre tesszük.

Ez egy okos dolog, mert nem kell odaállítani 4-5 majmot, hogy nézzék a bérletet vagy a jegyet. Ellenben, a munkanélküliség csökkentésére mindenképp jó megoldás az otthoni módszer. A plasztikkártyás megoldás is jó dolog, de erre még később térek ki. Inkább jöjjön a metrózás árnyaltabb része.
Volt még anno egy kérdés ebben a bejegyzésben. Kérdeztem valamit, amitől bevallom, egyértelműbb eredményt vártam, de így is az lett a vége az egésznek amit sejtettem. Ez pedig az, hogy a többség rosszul tippelt. Ami miatt nem lett egyhangúbb, azt annak tudom be, hogy néhány lisszaboni magyar kolléga torzította az eredményeket, mivel ők tudják a választ, illetve, feltételezem, néhányakat megkavart a kép, vagy annak pozíciója, mivel ösztönösen az a válasz jöhetett, hogy amerre "nézek" arról fog jönni a metró. És valóban, de ez totál ellentéte az otthon vagy máshol megszokottnak. A megkérdezéssel az volt a célom, hogy ne csak elfusson mindenki a sorok fölött, és azt mondja, hogy csak a kákán keresem a csomót, hanem élje bele magát. Ahogy az eredményekből látszik ez sikerült, s mivel közel a várt eredmény született, nem csak nekem lenne ez furcsa, hanem másoknak is.

A helyzet tehát az, hogy a metrók angolosan közlekednek. Nem tudni miért, azt sem, hogy mi az értelme, egy biztos, engem megkavar. Fordított minden. Elején volt, hogy benéztem, és rossz irányba mentem egy megállót, amikor már úgy éreztem, hogy megy ez ösztönösen is. Na úgy sose fog. Pesten soha nem volt semmi bajom ezzel, mindig tudtam a föld alatt is, hogy merre vagyok, hol vagyok, és hol jövök fel, hiába nem ismerem az adott megállót. Annak, hogy itt totálisan elvesztem a navigációs képességeimet, csak egy okát látok, mégpedig, hogy meg vannak fordítva a dolgok. Feltételezem, Angliában azért nem lenne ez így, mert ott legalább minden úgy van, és átáll az agy, de itt nem. Ha az út alatt megy a metró, akkor nem a jobb oldalon megy, ahogy a forgalom is, hanem át kell menni a másik oldalba, és ott. Sokan azt mondhatják erre, hogy "és akkor mi van?". Én meg azt mondom, hogy ha annyira jelentéktelen lenne, akkor semmi, de köztünk hetekig ez volt a téma, szóval nem évült el az első napokban. Ráadásul, értelmes magyarázat nem lehet rá. A vicc pedig az, hogy vasárnap mentem kicsit álmosan a suliba. Igen, a vasárnap is helyes meg a suli is sajnos, de most nem ez a lényeg. Amint az előbb mondtam, nem mindig két percre van a metró sem, mivel hétvégén nem üzemel minden bejárata. Vasárnap tehát, máshol kellett lemennem, s mivel álmos voltam kicsit, rossz oldalra mentem. Jön az első a másik oldalon. Nézem, nézem, nem értem. Áttették a másik oldalra?? Hogy van?? Az én végállomásom van ráírva... Aaaa p****ba.. rossz oldalon vagyok. Még ha álmosan is, de több hónap után is képes voltam elhibázni.

Ahogy otthon több helyen, úgy itt is több bejárata van egy metróállomásnak. Nade! A portugál logika mást diktál. Először is, a bejáratok a megálló elején és végén vannak. Ebből fakadóan nem elég neki egy kereszteződés, mert attól jóval hosszabb több esetben, de még mielőtt feljönne a felszínre az ember, olyan 30 méter hosszan még gyalogolhat, mire jön az utolsó lépcső az utcára. Ez megint csak fölösleges, de ezeknek a bejáratoknak a bezárása meg aztán végképp, ha már megépítették, mivel így, az én megállóm esetében majdnem 200 méterrel messzebb van a lejárat, ha zárva a másik. Nem baj ez, csak összehasonlításként mondom, hogy Pesten néha talán megéri itt-ott inkább gyalogolni ha egy megállót megy az ember, de itt két megállót is hamarabb gyalogolok, semmint metrózzak. Ugyanis néha a 4-500 méteres megállók közötti távolságnál esetemben visszagyalogolni 170 métert, hogy lemenjek a megállóba, aztán várjak, hogy majd jön valami, nem jó megoldás. 
Egyébként hétvégén, szabadnapokon, valamint hétköznap 21:30-kor zárják a "másodlagos" lejárókat. Hogy miért, az egy jó kérdés. Jöjjön most már a busz.

A buszközlekedés verte ki igazán a biztosítékot. Rengeteget kell várni, nem lehet megtudni, hogy mikor jön a busz, és ezt sajnos nem is tudja senki sem. A megállókban ki van függesztve egy ilyen, de eddig senki nem tudja, hogy mi benne a logika. Sajnos amiben meg kellene találni, az nem látszik jól.

Aki azt gondolná, hogy néhol ott vannak az időpontok, az téved, mert az az indulás ideje. Azt, meg, hogy mennyi idő míg eljut ide, ha valaki megmondja a baloldali számokból, adok neki egy piros pontot. Interneten is csak ennyi van fent sajnos. A lényeg valami olyasmi, hogy a buszok elindulnak reggel, aztán a nap különböző szakában ilyen-olyan időközönként jönnek, valamikor. Egy biztos, hogy amikor leszállok a metróról, két busszal mehetek tovább, tehát ettől a ponttól két busz megy ugyanarra. Ez a kettő viszont 10-ből 8-szor óraműpontossággal egyszerre áll be a kereszteződésbe, ugyanakkor érkeznek. Logikus... főleg mikor megy vagy 3 db óránként. Na, aztán ha megérkezett, már csak le kellene szállni valahol. Ez manapság már nem probléma, mert ugyanúgy közlekedek, mint Pesten, vagyis csak itt ott kell figyelni. Eleinte azonban nehézséget okozott, hogy lövésem sem volt, hol vagyok. A buszon nincs kiírva, hogy melyik megálló következik, illetve hol vagyunk. Sőt, még a busz vonala sincs egy táblán, vagy valami, amin esetleg számolni lehetne. Ugyanakkor a buszok újak, modernek, nincs velük baj. 

Megvan a vicc, mikor "az olajsejk gyereke elutazik tanulni egy fejlődő országba, aztán az apja kérdezi, milyen autót küldjön neki? Erre a gyerek mondja, hogy, köszönöm apám, de nem kell ide autó, itt minden gyerek busszal jár... Másnap felkel, és ott áll az utcán egy busz a következő felirattal: használd fiam egészséggel, ne lógj ki te sem a sorból!". Na, ha ez így menne, akkor én most egy piros hetest kérnék. Na nem a magyar pakliból, hanem egy ilyet:

Ezzel lehetne itt vagánykodni. Kicsit lehet olyan, mint a magyar narancs, hogy savanyú, de a miénk, viszont ez mindig jár és alig várom, hogy újra ezekre szállhassak fel.

A felszállás itt elsőajtós, ami otthon természetesen nem működne, itt nincs vele probléma. A felszállás után pedig oda kell érinteni a bérletünket egy érzékelőhöz, ami zölden vagy pirosan világít és sípol, annak megfelelően, hogy bliccelünk éppen, avagy feltöltöttük a kártyát. Tulajdonképpen minden járművön használni kell így a kártyánkat. Ez viszont egy nagyon jó ötlet, mert tudják, hogy milyen bérlettel, mikor, honnan, hova, milyen gyakran használja a nép a közlekedési eszközöket. Kíváncsi lennék, felhasználják-e ezt az információt? S ami talán a legfontosabb, itt nem csak a leszállásnál kell jelezni. Figyelni kell, hogy mikor jön a busz, aztán inteni, hogy megálljon. Az elején míg nem tudtuk, elment emiatt egy-kettő:). Egyszer Benedekkel buliba mentünk még régen, s kicsit molyosan zoomoltunk, hogy hányas busz jön, de még éppen időben le tudtuk inteni. Nagy csuklósak itt nincsenek, sok esetben jó ha a kicsik elférnek az utcákon. A sofőrök vadul vezetnek, de amilyen helyeken kell menniük néha, nem is csoda.

A legvagányabb a kis villamos, főként a legendás 28-as. Az a tipikus felkapaszkodós, mint ami San Francisco-ban is van. Itt is láttam már többször, hogy lógnak le róla, de főleg gyerekek. Ezek lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyeken közlekednek, s volt már olyan, hogy a kávézó előtti asztaloknál, ha nem húzzák be a lábukat az emberek, akkor megigazítja kicsit a villamos. Itt egy videó.

Van még a hegymászós is, de tudtommal ebből csak ez az egy vonal van.

A vonat és a hév egykutya, azokkal nem volt gond. Hajóval még nem mentem, de abból is van helyi járat:). 

Összegzésként elmondható, hogy aki ide született, annak jó ez, mert fel vannak készülve (könyvet, újságot olvasnak) és beletörődtek. Ugyanakkor otthon, merőben eltér a helyzet. Bár én soha nem tettem, sokan szidják az otthoni állapotokat, el kell, hogy áruljuk, a járművek minőségét és életkorát érő kritikát leszámítva, itteni szemmel irigylésre méltó a közlekedés Budapesten. Ami pedig mindennek a teteje, hogy sztrájkolnak pofátlanul. Novemberben volt egy nap, mikor semmi nem ment, még a reptér is zárva volt. Egy csoporttársam Helsinkiből jött vissza, és emiatt kellett Frankfurtban dekkolnia fél napot, mert nem indíthatták a gépét. Egy nap meg csak metró nem ment. Néztem múltkor, hogy a villamosvezetőn Oakley szemcsi van, meg valami fullos HTC-én hallgatja a zenét. És ez nem véletlenszerű minta, látszik, hogy máshogy élnek ők. Ez lenne Magyarországon is? Megkérdeznék én néhány otthoni buszsofőrt, amelyik a 30 éves Ikarus-t tapossa, hogy mit gondol a jól vasalt Portugál kollégákról, akikre legrosszabb hatással talán a járművek klímája lehet nyáron és nem restek sztrájkolni.

"Mindenki írja rá legyen szíves a keresztnevét az általunk kiosztott névtáblákra, jól láthatóan, nagy betűkkel, kivéve ha João, akkor kettőt, ha João + Miguel, akkor hármat... Köszönjük"

David Patient

Jó a humora a fickónak. Így indított az első órán, s ezzel meg is ragadta a mondanivalóját jelen bejegyzésemnek. A helyzet ugyanis az, hogy a João, vagyis János, illetve a Miguel, vagyis nem tudom mi, elég gyakori itt. Hogy mennyire, pontos számokat nem tudok mondani, de ha a suliban az egyik portugál srác rám köszön, nekem meg ha a fene fenét eszik sem jut eszembe a neve, akkor egy João-val bepróbálkozni életmentő lehet. Nem vicc, ha véletlenszerűen összeszedünk 30 portugál férfit, beküldjük őket egy szobába, majd kihívjuk a João-kat, a társaság fele-háromnegyede oda is van. Aztán kontrázunk egy Miguel-el, és pikk-pakk, a 30 főből maradt vagy 5. Valahogy így megy ez itt.

Ez az egyik dolog, a másik meg a nevek hosszúsága. Sosem értettem, hogy minek annyi név a brazil, avagy portugál focistáknak. Most viszont fény derült az igazságra. Egyrészt beszéltem egy csoporttárssal, s megkérdeztem, minek az nekik, netán gyűjtenék? Elmondta, aztán utána is néztem, úgyhogy a valóság valahogy így néz ki, egy két példa után, melyek eddig a leghosszabbak voltak. 

1.) Maria Sofia de Souza Coutinho Nunes de Almeida

2.) Miguel Bernardo Figueiredo Carreiro Remédi Pires

3.) Maria Margarida Tregeira Macedo de Figueiredo

A helyzet tehát az, hogy kap a gyerek egy családnevet az apjától, aztán kap egyet az anyjától is. Itt így megy. Ez után kap egy keresztnevet. Ezennel háromnál tartunk. De mindezeket meg lehet még fejelni azzal, hogy két-két vezetéknevet kap a gyerek a szülőktől, illetve, hogy még jobban kiba kitoljanak vele, még adhatnak neki második keresztnevet is, ahogy azt a fenti példák tanúsítják. Jogosan vetődne fel a kérdés, hogy akkor az első helyen lévő lánynak most 4 családneve van, ahogy a második helyen lévő srácnak is, és ha ők összeházasodnak akkor jajj annak a gyereknek amelyik megszületik, mert ezek elárasztják családnevekkel? Valószínűleg kettőnél megállnak, nem fognak neki adni 4-4-et.

A gyakorlatban egyébként kettőt használnak, csak ha valami hivatalos dolog van, akkor jönnek a hosszú verzióval. Ha valakit bővebben érdekel a téma, itt olvashat további részletekett: http://en.wikipedia.org/wiki/Portuguese_name

Az előző bejegyzésben írtam, hogy a kínai "étterem" majd külön bejegyzést kap. Hát itt van. Az illegál nevet mi adtuk neki, mert ezt nem tartják számon a cégjegyzékben, a helyi ksh adatait sem torzítja, a fogyasztóvédők fejét sem fájdítja és az adóhatóság sem bajlódik az adminisztrációjukkal. Legyen elég most ennyi felvezetésnek, s nézzük meg, hogy lehet eljutni oda. Az én metróvonalamon kicsit lejjebb a Marques de Pombal Martim Moniz nevű térrel párhuzamos egy utca. Onnan indulunk, barátságosabbnál barátságosabb környékeken keresztül.

Meg is érkeztünk. Nem, ez a ház nem helyi látványosság. Nem lakott itt híres ember sem, az étterem van itt a második emeleten. Menjünk hát beljebb.

A lépcső legutolsó fordulója, legfelső emelet. Egy kis asztalka, meg szék. Mikor először jöttünk, itt kellett várakoznunk szabad asztalra. Kiadtak néhány sört, aztán annyi. Kis idő után viszont szólt a nő, hogy kövessük.

Az első az iroda, meg a raktár is egyben, a második meg csak egy elosztó helyiség, ahol mosogathatsz kicsit ha kedved tartja, de onnan nyílik a nagyszoba és a toalett is:).

Van még két kisszoba is, amik privátként funkcionálnak, viszont ezekről nincs képem, voltunk már ilyenben is.

Ezután az étlapról felírjuk egy lapra azon dolgoknak a számát, amiket rendelni szeretnénk. Az étlap kínaiul és portugálul van, úgyhogy eleinte még akadtak problémák, viszont most már elég jól eligazodunk. Aztán elviszi a nő a rendelést, hoz rákszirmot, s Portugáliára kifejezetten nem jellemző gyorsasággal már érkeznek is az étkek. Rendszerint csípős csirkés tésztát eszünk köretnek, ami elé nem győzzük a nagyon szót odaírni, mert nem veszik a lapot, hogy mi bírjuk. Múltkor én tényleg azt írtam már oda, hogy "muito muito picante", és kellemesen már csípett. Aztán ami még sosem maradt ki mikor én ott voltam, az a rántott polip. Lehet sokan most fanyalognak, pedig ez a legjobb. Odaver minden mást. Szoktunk még garnélás csirkét, vegatálat, édes-savanyú csirkét vagy sertést is enni, de van marha meg sok minden más is még az étlapon. Igaz múltkor az édes-savanyú sertés kicsit furán sikerült, s egyből eszünkbe jutott valami...

Ettől eltekintve viszont teljesen meg vagyok elégedve a minőséggel és a mennyiséggel is. Nagyjából így néznek ki a fentebb említett dolgok.

Ezután jóllakunk, majd jön a nő egy tál felszeletelt naranccsal, illetve a "számlával" ami ugye nem áfás. Volt már olyan is, hogy hamarabb hozta a számlát, mikor még nem is szóltunk, hogy befejeztük, s mikor Benedek meglátta ráförmedt hirtelen magyarul: Ki mondta, hogy befejeztük? Az, hogy a nő mit gondolt nem tudjuk, de még mi is nagyot néztünk, aztán az meg, mint aki érti a nyelvünket, megmerevedett, kínjában elmosolyodott, valamit motyogott és visszafordult a cuccaival együtt. Megesett már az is többször, hogy úgy hívtuk, mint Torrente az előbb látható videóban (Csi-Csi-Csi-Csillagom!!).

Egy kis off-topic. Érdekes dolog ez, melyre már többször rátértünk. Rengeteget beszélünk magyarul olyan dolgokat, amiket otthon nem tennénk meg. Nálam ez már nyár eleje óta zajlik. Értem itt ez alatt az olyan dolgokat, amikor egy lányt megdicsérünk a magunk módján. Sokkal szabadabban beszélünk, s természetessé vált, hogy a magyar bizony mindenkinek "kínai". Lengyelt érti a szlovák, kicsit az orosz is, a cseh meg még jobban. Angol-olasz-spanyol-francia-német nyilván kilőve alapból, de minket az ég világon senki nem ért. Amikor én otthon voltam azt a pár napot, hazaérkezésemkor egyből furcsa volt, hogy magyarul beszélnek a reptéren az emberek. Folyton kapkodtam a fejem, mikor valaki hangosan szólt, mert azt hittem, hozzám beszélnek. Nem szoktam meg, hogy az általam ismeretlen emberek magyarul beszélnek. Lassan viszont kezdhetünk hozzászokni, mert nem lesz ez így sokáig, aztán nehogy meglepődjünk egyszer kétszer, mint ahogy BL-meccsre menet múlt hónapban. Valahogy azt ecseteltük fennkölt szavakkal, hogy milyen jó lesz ez a meccs, meg, hogy mekkora ez a stadion, mire egy nő megfordul: Jujj, magyarok, de jó hallani, sziasztok:). Hát, helló, lapítottunk is, hogy mennyire volt jó hallani:D.

Ha tehát rendesen mennek a dolgok, akkor végzünk és fizetünk. Mennyit? Ebből otthon a kínaikban 2,5-3,5-ször laknánk jól, de ez itt még jónak számít. Főleg, hogy schwarz-ba megy minden.
Ennyi lenne tehát az "étterem". Felmerült esetleg valami kérdés valakiben, vagy emlékeiben nem ilyen kép él az éttermekről? Hát akkor egy kis kiegészítő információ, amiért illegálnak neveztük el.

Először egy itt élő magyar lány vitt el minket, mert máskülönben nem csak, hogy nem tudjuk, hogy létezik, még el se nagyon találunk oda. Tőle a történet. Régen, mikor ezek idekerültek, elkezdtek főzni az itt élő kínaiaknak, s azok jártak hozzájuk. Idővel egyre többen jártak, s elkezdtek a helyiek is. Most már szinte csak helyiek járnak, meg mi. A család ott lakik valahol, de nem tudjuk hol. A fürdőszobájuk az, ami a képen látható, néha vannak fogkefék is. Van egy kislányuk, az is ott fontoskodik sokszor, ránk mindig mosolyog, talán látja, hogy nagyon nem oda illünk. Ha szó szerint teltház van, akkor olyan 35-40 embernek van hely összesen. Ilyen az, mikor házhoz jön a vendég.

Aki esetleg átugrotta volna azt a bejegyzést, amiben volt egy kérdőív, az most még pótolhatja IDE kattintva és válaszolhat is még pár napig, mert hamarosan közlekedünk.

Azért második felvonás, mert Amerikát illetően már egyszer bemutattam, hogy mi a helyzet, miből nyertünk energiát. Minden bizonnyal az sokkal másabb volt, illetve jobban is érdekelt mindenkit, azért bemutatom itt mit szoktam enni, mennyiben másabb dolgokból áll itt a napi betevő.

Először is általánosságban arról, hogy mi az, ami itt a menő. Van nagy óceán, s egész évben jó az idő. Nem, nem tévesztettem el a házszámot, fontos a témát illetően, mert úgy, ahogy mi dezsnyót "tartunk" otthon és szilva terem a fán, itt a milliónyi hal és tengeri herkentyű úszik a vízben, valamint olaj-,narancs- és citromfák vannak, így hát ezek a dolgok a menők. Míg otthon az éttermek étlapjain átlagosan ~25% halétel szerepel, addig itt olyan 50%-ra rúg az arányuk. Halakat tekintve a legmenőbb a bacalhau (tőkehal). Ezt minden boltban meg lehet kapni szárítva is nagy darabokban. Ugyancsak minden boltban van friss-halas pult. Ahova én járok, az a Pingo Doce, a helyi ABC. Pozitívum: jók a saját márkás termékek!
Ha azt nézzük, hogy mit esznek a portugálok, illetve hogyan készítik azt el, semmi kirívót nem találok, s bár én jóformán mindent megeszek, szerintem másnak sem okozna problémát egy ilyen néhány hónapos váltás. Az hírlik róluk, hogy nem bírnak leves nélkül meglenni. Valóban, még a Pasteláriákban is lehet kapni, sőt még a boltban megtalálható keménytasakos kiszerelésben kész leves is. A helyzet viszont az, hogy a leveskultúrájuk, ha nevezhetem így, finoman szólva is szegényes. Nem mondom, hogy rossz, de az alapja mindnek az, hogy feltehetően megfőznek zöldségeket, ledarálják, és összefőzik kicsit, aztán valamit dobnak bele, és olyan nevet adnak neki. Hús az tabu, valami zöldségre gondolok. Ugyanaz mind, elég sűrű, de rossznak semmiképpen nem mondható.

Alapjában véve három helyen eszek. Suli, itthon vagy egyéb:). Kezdjük a sulival. Kicsit bár kezd unalmassá válni a menü, azonban ez bizonyára azért lehet, mert az egyszerűbb dolgokat esszük, és a helyi "vegyest" nem. Le a kalappal az egész menza előtt, jól főznek, és teljesen okés minden. Ahogy arra már kitértem, a leves 80%-ban ugyanaz, a maradék 20%-ot 15%-ban a beledobott dolgok, 5%-ban pedig a kiírás teszik változatosabbá. Másodiknak alap, hogy mindig van egy-két halas dolog. Első két hétben majdnem mindig halat ettem, aztán valahogy áttértem a marhára, nem olyan rágós, mint otthon. Kapunk még desszertet is a menühöz. Itt, s ez jellemző az országra, háromféle alapverzió van: puding, gyümölcssaláta és legyen az utolsó valami zselatin. Ezeken kívül van néhány süti is akár, de ezek mindenhol játszanak. A zselatinnal kapcsolatban csak annyit, hogy ezek nagyon rá vannak itt pörögve. Van mindenféle színe, állaga pedig kocsonyás. Mint a gyümölcskocsonya. Meg is láttuk a fiúkkal az üzleti lehetőséget ebben, mivel egy 5 literes mennyiséget kevesebből lehet kihozni, mint amennyiért egy kis adagot adnak, s ők biztos nem annyiért csinálják, mert más az észjárásuk (lesz majd ilyen bejegyzés is, mert annyira máshogy gondolkozunk mi magyarok:)). 
Nagyjából tehát így áll össze a sulis étrend, mely képeken valahogy így néz ki.

Említettem előbb a helyi "vegyest". Ez itt nem alkohol, félreértés ne essék. Így hívom azt az egytálételt, amire beválogatnak dolgokat. Van ezen minden. Bab, itteni kolbász, húsok, káposzta, rizs és még tudjam is én mi. Többen ették már ezt, gondoltam valami neve van, de nem tudtam mi az. Aztán előttem rendelt egy lokál arc és akkor jöttem rá, ezt így kell összeválogatni. Rendelt jó hosszan, aztán én következtem. Gondoltam, itt az alkalom, hogy kipróbáljam, már csak azért is, mert egyenként nem tudnám kikérni máskor, úgyhogy csak annyit mondtam a nőnek, hogy UGYANOLYAT kérek:). Nem szerethetett nagyon, mert ezt még összerakni is meló. Kipróbáltam, de felejthető. Nem rossz, de többet nem fogom kérni, mert van tőle jobb. Alább látható az eredmény. 

Térjünk rá az itthoni étkezésre. Alapjáraton én az egyszerű, gyorsan elkészíthető ételeket preferálom. Nem szeretek szarozni, amíg az ár/érték arány meg nem kívánja. Ez annyit tesz, hogy sok mára már unalmas, egyébként igen jó Pingo Doce-és pizzát ettem :), de ezentúl számos más saját márkás dolgot is. Sok fajta készételük van. Lasagne, pennés húsok, stb. Salátát is ettem sokat, meg olivabogyót, mivel abból is bővelkednek. Néha csináltam valamit csirkemellel is, illetve készítettem párszor garnélás dolgot, valamint sajátos hot-dog-ot is.

Utolsónak pedig jöjjön az egyéb kategória. 90%-ban ha ettem, ettünk valahol a többiekkel, az pálcikás helyen történt. Két helyre gondolok itt, egy kínai "étteremre", illetve egy japán-kínai all-you-can-eat-re. Az előbbinél nagyon fontos szerepe van annak, hogy idézőjelbe tettem az éttermet, viszont a poént nem lövöm le, ez külön bejegyzést igényel, ezért erről csak egy képet mutatok most, hamarosan többet is írok majd.

Ami biztos tehát, hogy pálcikával enni eddig is tudtam, de mostantól biztos nem okoz majd gondot. Ebben a kínaiban már biztos ismernek, mert mi vagyunk azok, akik nem foglalunk sose asztalt és értetlenkedünk, mert nem is beszéljük a nyelvüket. A másik helyen meg más miatt ismernek. 

Japán-kínai all-you-can-eat étterem. Van sushi és az otthonihoz hasonló kínai kaják. Mivel mindet szeretem, ezért itt baj nem lehet, abból kiindulva, hogy a mennyiség nem szabhat határt. A második videóblogban említette Ádám, hogy "a magyar gyerekek nem szeretik a reggelit 10 Euróért, nekünk az all-you-can-eat való, ahol tudjuk hol a határ". Na hát itt tudjuk bizony: SEHOL :). Először mikor voltunk, elég szolidan ettünk. A portugálok egyébként nem nagy evők, szinte nem is látni elhízott embereket. Múltkor viszont 5-en magyarok odamentünk azzal a céllal, hogy kiesszük őket. Ádám, Benedek, Peti meg én, illetve Kristóf, aki látogatóban volt itt. Sokan tudják, hogy én mennyit birok enni, úgyhogy ha azt mondom, én valahol Peti után Ádámmal a harmadik helyen holtversenyben végeztem, akkor nem gyenge csapattal álltunk fel a cél megvalósításához. Borzalmas amit műveltünk... Többször kicserélődött a többi asztalnál a társaság, míg mi ott voltunk. Rengeteg rákot, sushi-t, gyümölcsöket, meg még sok minden mást ettünk meg. Azóta nem voltunk ott, de ha megyünk és meglátnak, tuti, hogy bezárják a boltot, vagy valami face-control-t csinálnak: Magyaroknak csak rendelésre, vagy hasonlót. Ha viszont beengednek, akkor behívják a szabadnaposokat is, a gyereket meg elküldik a boltba, hogy minden rendben legyen. Várjuk már azt a pillanatot, amikor azt mondják: nem kell fizetnünk, csak hagyjuk abba, ne együnk többet, és vissza se jöjjünk. Az tuti, hogy az üzleti tervükben anno ha szerepelt pesszimista scenárió, akkor azt mi hozzuk rendesen. Jó vicc volt, valljuk be. Mindenki jajgatott mikor kijöttünk.

Még két dolog. Az egyik a köri-mangó szósz. Ez tetszik. Kár, hogy ilyennek híre sincs otthon. Finom.

Illetve a vaj. Hát ezt a méretet még Amerikában is megirigyelnék...

Ma, azaz december 5-én madarat lehetett volna fogatni szerintem sok mindenkivel, ráadásul gőzerővel próbálták is ezt az érzetet kelteni a suliban. Valljuk be, nem is hiába. Mi volt az ok? A Fincancial Times megjelentette az idei európai Business School rangsorát, melyen (100-as listán) a már eddig is a középmezőnyben szereplő egyetemünk elég jelentőset ugrott előre. A 33. helyet foglalja el jelenleg. A helyzet az, hogy én kicsit óvatosan kezelem az ilyen rangsorokat, mert a szép kirakat sokszor elfed más valóságot, ugyanakkor e mellett nyilván nem lehet szó nélkül elmenni, ez valóban nem semmi, tapsot érdemelnek. Főképpen ha megnézzük, hogy kiket utasít maga mögé. Láthatjuk hátrébb a Cambridge és Copenhagen Business School-okat is. Valljuk be, nem véletlen szajkózzuk mi itt, ezek tényleg nem két ballábasok.

Nézzük meg azért a dobogósakat is. 

1.) HEC Paris (France)
2.) Insead (France)
3.) London Business School (UK)

Érdekesség, hogy amikor jelentkeztem Erasmus-ra, akkor az első helyezett HEC-et is megjelöltem. Kíváncsi vagyok, hogy az ennyivel jobb lett volna, avagy ennyivel jobban meg is hajtottak volna?!:)

Azt gondolja valaki, hogy sok az a 33. helyezés? Lehet, de akkor gondoljunk bele, hogy csak otthon hány van, akár csak üzleti iskola, amiről valójában most szó van. Illetve fontosabb talán, hogy az 50+ helyről kötött ki a suli a 33. helyen, szóval esélyes, hogy keményebb munkával dolgozott le ennyi hátrányt, mint amilyennel az első 10-ben csatároznak. Sajnos nekünk otthon nincs ilyen egyetemünk, ezért nem tudjuk milyen dolog is ez valójában, nem érezzük át a súlyát, mert valamennyi csak van neki. Nap végére az egész egyetem tele volt plakátokkal, poszterekkel, molinókkal, tévések jöttek, s délben már az eredményt megörökítő jegyzettömböket osztogatták nekünk. Nap végén lefotóztam két kisebb plakátot kifele jövet, voltak még jóval nagyobbak is...

Interneten találtam már két részletet a hírekből is, mely ezzel indult este, úgyhogy ezt is megosztom, halljatok egy kis portugál beszédet:), illetve lássátok azt a személyt, akiről már meséltem egyszer. Nála írtuk azt a hosszú vizsgát, Ő az ukrán fickó, Kyryl Lakishyk. Egyébként az egyik kedvenc tanárom itt. Nem sokon múlott, hogy ne legyek én is látható, ugyanis sokakkal előtte egy másik órán ültünk, véletlen oda is bejöhettek volna éppenséggel. Hát ennyi, enjoy:

Ami valójában megtévesztés, mert inkább lesz Kína, meg India. Hogy miért, az hamarosan kiderül, egy viszont biztos, már látom, nem lehet azt mondani, hogy az Amerikás bejegyzéseknek vége, mert mindig lesz, vagy lenne olyan dolog, amiről tudnék még hosszan mesélni.

Két dolog bennem volt régóta. Egy kis indiai és egy kis kínai kultúra. Mindkettőt a los angeles-i tartózkodásom ihlette meg. Az egyiket Pierre, a másikat Suraj. Egy kis visszaemlékezésként itt van két bejegyzés mindkettőjükkel kapcsolatban: Pierre; Suraj. Annak oka, hogy miért pont most mesélem el, az, hogy hamarosan ételekről lesz szó Portugáliát illetően, s ehhez szorosan kapcsolódik majd a kínai rész, a másik pedig egy esemény, mely az egy héttel ezelőtti november 26-hoz kötődik.

Augusztus 30, kedd, Los Angeles - Irvine. Ahogy a fenti visszatekintésben olvasható, Suraj-zsal (Szurázs) úton voltunk Charlotte-hoz, hogy meglepjük, s vele is találkozzak, ha már ott vagyok. Mindezt elmeséltem már, ugyanakkor volt egy valami, amit bár szerettem volna ha egyszer megírásra kerül, mégsem alakult úgy. Ez pedig a kocsiban elhangzott beszélgetés szerves része. Beszélgettünk erről is, arról is, de leragadtunk egy témánál, mi szerint a testvérének novemberben lesz az esküvője, s már akkor hónapok óta szervezték. Innen tehát a november 26., mert múlt héten volt az esküvő és máris itt egy kis videóelőzetes róla. Előtte viszont egy kis púder, ami nem árt ahhoz, hogy megragadjuk a lényeget. 
A téma onnan jött fel, hogy megkérdeztem, mi van velük, mert mikor Pestről elmentek, Ő Indiába ment a "leánykérésre". Azt még ott tartották, hiába mindkét család már Amerikában lakik. Ők egyébként Texas államban, Dallasban, George Bush házától 20 percre. A leánykérést még Indiában tartották, mert sok rokon ott él, így könnyebb nekik menni oda, majd a nagy buli lesz Amerikában. Nem kell mondjam ugye, ők sem egy királyi családból származnak, szegény egyszerű indiai emberek a rokonok. 
Kérdeztem, hogy biztos nagy buli lesz, ha már ilyen régóta tervezik, illetve, hogy hogy néz ez ki náluk. Na aztán itt süppedtem jobban az ülésbe, mert belekezdett a monológba rendesen. A helyzet az, hogy náluk borzalmasan hosszú, rituálékkal tarkított egy esemény ez. A hosszú azt jelenti, hogy már csütörtökön reggel elkezdődik, s vasárnap estig tart. Minden nap pontosan be van osztva, nem unatkoznak sosem. Ezekből fakadóan egy hotelben tartják és a násznépet szerdától hétfőig elszállásolják, valamint a teljes ellátást biztosítják nekik. Ez még mindig nem is lenne veszélyes, ha esetleg meg is hökkentünk volna, viszont a lesújtó adat még csak most jön, ugyanis a násznép közel 600 (hatszáz) főt kóstált! Igen, ez a nem mindegy. Ezen a ponton vettem én is egy-két mély levegőt, de Ő csak folytatta tovább.
Náluk a szülők döntik el egyébként, hogy a gyerek házasodhat-e, vagy sem. Nekik kell a beleegyezésük. Ennek a jelképes momentuma látszik is egy pillanat erejéig, mikor "összebarátkoznak" a szülők és megölelik egymást. E mellett sok minden mást is fel lehet fedezni. Számomra egyébként érdekes volt így látni őket, ráadásul mezítláb. Ugyanolyan öltönyös vagy átlagos öltözetű emberek ők is, nem így járnak már a mindennapokban (az Amerikában élőkre gondolok). Suraj-t is fura volt látni ilyen ruhákban (például 0:22-0:26 között).
Mindezek fényében itt van tehát a videó, lássunk ilyet is, még ha nem is tűnik fel az a sok ember egyszer sem.

Szeptember 1., csütörtök, Los Angeles. Ez az a nap, melynek estéjén elindultam haza. Reggel pakoltam, reptéri transzfert intéztem, bőröndömet plakátoltam tele a teljes útvonaltervemmel (ami ugye nem volt elhanyagolható LAX-CLT-LGA->JFK-ROM-BUD) és hasonlók. Pierre ez alatt suliba ugrott még be. Megbeszéltük, hogy délben elmegyünk valami jó kínai étterembe, s közben úgy alakult, hogy a szüleivel is találkoznia kellett, ezért megkérdezte, nem-e probléma, ha velük ebédelünk. Találkoztam is már velük, meg amúgy sem vagyok az ilyenen problémázós fajta, úgyhogy kis idő múlva már az étterem parkolójában futott össze a család 3 tagja, három autóval. Mutatott is Pierre az apja Mercijére, hogy neki is olyan lesz egyszer (nem mintha most nem lehetne, ám ennek megvan az oka), de, azért az anyjáét is elfogadná, csak az más kategória, mert az egy GL. Bementünk az étterembe. Teljesen visszafogott, kulturált hely, ami egyébként egy eredeti Cantonese kínai étterem, neves szakáccsal. Olyannyira nevessel, hogy Kínában valami top kategóriás volt. Azt mondták, hogy sok nagyon jó szakács kivándorolt, s egyszer egy rokonuk azt mondta, jobban főznek itt náluk Amerikában, mint otthon, mert a jók eljöttek. Ehhez képest a hely nevetségesen olcsó volt, de hát, csak kínaiban vagyunk, mit is várhatnánk.

Ők törzsvendégek, heti 3-4szer ott esznek, de mondta is az apja, minek mennének máshova. Ők nem tudják se ilyen jól, se ilyen olcsón elkészíteni, ráadásul idejük sincs rá. Rendeltünk is gyorsan, bár nagyon oda akartak figyelni, nehogy olyat rendeljenek, ami nekem túl bátor választás lenne:). Nyugtattam őket sokáig, hogy ne féljenek, s Pierre már ismert is annyira, hogy bátorkodjon beleválasztani a dolgokba. Ráadásul nem egyénenként rendeltünk, hanem mindenből evett mindenki. Tisztán már nem emlékszem, hogy mik voltak pontosan, csak valami csípős sertés, rántott tofu, egészben sült hal, meg a leves maradt meg. Amikor rendeltünk, egyből érkezett a tea és a leves. Ezek, a körettel együtt annyiszor töltődtek amennyiszer csak kellett. Ekkor ettem másodjára levest a nyáron, s ez olyannyira jó volt, hogy a mi otthoni húslevesünkkel vetekedett. Be is kanalaztam gyorsan a kis tálkából, de az apja csak töltötte folyton tele. Mint megtudtam, nincs olyan, hogy üres, ráadásul ők a főételhez isszák, szóval kicsit más a szokás, mint nálunk, mert én gondoltam lerendezem az elején. Aztán a zöld tea is jött sorban. A főételek hibátlanok voltak, nem is kell hozzá kommentár, még a csípőset is bírtam.

Közben persze beszélgettünk, de a beszélgetést nehéz ám elképzelni. Kínában két (fő) nyelvjárás van: cantonese és mandarin. A furcsa az, hogy írni ugyanazt írják, de kiejtésben már jelentős különbségek vannak, illetve, hogy a cantonese érti a mandarint, fordítva viszont nem működik a dolog. Az anyja cantonese nyelvterületről származik, az apja pedig mandarin. Hiába a szülők már értik mindkettőt, az apja és az anyja mandarint beszél, Pierre és az anyja cantonese-t, ami leginkább egy chinglish-nek nevezett kínai+angol kombináció, viszont apjával Ő is mandarinul társalog. Mindenben az még a legdurvább, hogy az apja határozottan rosszabbul beszél angolul, mint én, de az anyja valamivel azért jobb. Pierre többször kijavította az apját, aztán ott nevettünk együtt, hogy miket beszél. Már fel is akartam tenni neki a kérdést, mire megelőzött, s belekezdett egy hosszú monológba. 
Ahol Ő dolgozik, ott jóformán nincs szüksége az angolra. Amerikában vannak olyan helyek nagyobb városokban (kis Kína, Little Italy), ahol, mintha átcsöppenne az ember egy másik világba, és ott bizony minden az adott országra jellemző. Ő egy biztosító társaságnál magasabb beosztásban dolgozik. Jellemzően kínaiakkal foglalkozik, tehát a kínait használja. Persze, nem volt ez mindig így. Visszaemlékezett, mikor idejöttek, 1985-ben, mielőtt megszülettek volna a gyerekek. Csak érettségije volt, azóta sincs más és akkor még annyira sem beszélték a nyelvet, így kínkeservesen sikerült megszerezni a szükséges papírokat, letelepedési engedélyt, stb. Semmijük nem volt. Minden nap rengeteget buszoztak, hogy eljussanak a munkába, illetve bárhova, de a gyerekek már nem ebben éltek. El is csuklott kicsit a hangja, mikor azt mondta, hogy nekik már más, ők ezt már nem tudják, de örül, hogy megteheti, hogy az egyik legnevesebb egyetemre járhatnak (nem fillérekbe kerül...). Logikusan tettem fel a kérdést valahol ezen a ponton, hogy miért jöttek, mi volt az indok. Igaz, egy hosszabb magyarázatot kaptam, de amire mai napig tisztán emlékszek, az egy szó, mindenféle mellébeszélés nélkül: Szabadság. Ha ott maradtak volna, most nem így élnének és nem tehetnének meg rengeteg dolgot, ami viszont nem csak az anyagi, inkább a jogi korlátokból fakadna.

Hogy pontosan, hogy is élnek most, arról nem biztos, hogy mindenkinek a megfelelő kép rajzolódik ki a fejében. Igen, Mercik a parkolóban, s a nagyobbik gyereknek "csak" egy full extrás limitált szériás Hyundai jutott, a kisebbiknek meg még csak egy Nissan. Az is igaz, hogy California (Los Angeles) második legjobb környékén (San Marino) élnek egy nagyjából fél milliárd forint értékű medencés lakásban, egy olyan utcában, ahol csak néztünk Petivel, s ahonnan egy mexikóit szó nélkül elvinnének a rendőrök, mert ott nincs az az indok, amiért sétálgasson. Ettől függetlenül azt mondta az apja, hogy ma szabadnapos, de hát a fene egye meg, sikálta kívülről az egész házat, mert valakinek azt is csinálnia kell, úgyhogy most el van fáradva. Nem tojják tehát ők sem az arany tojást, és tyúkjuk sincs ami ezt megtenné helyettük. Ők is ugyanolyan emberek, mint mi.

Kicsit vidámabb részként elviccelődtek még, hogy segítsek majd Pierre-nek barátnőt találni, mert, hogy nálunk Magyarországon vannak szépek, ők meg szeretnének egy félvér unokát, mert, hogy azok még szebbek. Mondtam nekik, hogy rajtam ne múljon, csak szóljon mielőtt jön. Na de akkor nekünk menni kellene, mert még el szeretnénk menni bobázni, úgyhogy én fizetnék. Erre csak mosolyog az apja és mondja, hogy szó sem lehet róla, nem úgy van az, náluk az fizet, aki a legidősebb. Próbálkoztam még egyszer, aztán mondta Pierre is, hogy nem kell. Rájuk hagytam, elbúcsúztunk. Aztán az autóban mondja, hogy éppen sértésnek nem veszik, de még akár az is lehet. Mindig az fizet, aki az asztalnál a legidősebb, de ez kicsit már elmosódhat, ha mindkét fél pénzt keres, valamint akinél vendégségben vannak. Ezek alapján én totális vereséget szenvedtem. Elmondta még, hogy néha összejárnak az egyik haverja családjával, akivel az előző estét töltöttük, és ott már-már veszekednek, hogy ki fizesse ki a számlát. Csak akkor enged a másik, ha megígéri az aki fizet, hogy legközelebb nem fog vitatkozni, és engedi majd neki. Ami ettől még durvább viszont, hogy "otthon", Kínában is ez megy, ráadásul hiába szegények, hiába utána több napig nincs pénzük ételre se, akkor sem engedik át a fizetés lehetőségét.

Ezek után már csak boba-t inni mentünk el. Ez egy tejes alapú shake-hez hasonlít, melynek az alján pontosan meg nem határozott dolog lapul, a boba. Ugyanakkor teával is ittuk, mikor még Peti ott volt.

Közel egy órás késéssel megérkeztünk. Ez volt számomra az első olyan reptér, ahol a gép se a terminálra nem állt rá (mert ilyen opció nincs is), se busz nem visz a terminálhoz, csak úgy odagyalogoltunk a gépek között.

Első megmérettetés: Taxi szerzése (alkudása) a hotelhez. Mondhatjuk, hogy felkészülten érkeztünk ide. Felkészülten abban az értelemben, hogy ez nem Európa, ez nem egy olyasfajta civilizált, rendezett környék, amihez eddig szokhattunk, szóval mind testben, mind lélekben készültünk. Testben annyira, hogy volt nálunk alkohol, amit szó szerint folyamatosan iszogattunk, hogy fertőtlenítsen, ám nagy szerepe ennek akkor lett volna, ha folyamatosan helyi kajákat eszünk (volt meki, meg KFC is...). Kizárt volt az alábbi dolgok fogyasztása, mint például: csapvíz, jégkockás dolgok, gyümölcsök, zöldségek, helyi nem jól átsütött dolgok, illetve minden más gyanús élelmiszer. Lélekben pedig úgy, hogy megnéztük mire számítsunk, illetve tudtuk, hogy alkudni kell. Ezt persze mindig előre, ami legfontosabb a taxi esetében. Ennek fényében tehát megtettük az első lépéseket a városban.

A reptér előtt, ahogy máshol is lenni szokott, ott álltak a taxik. Néhány Dachia Logan-ra, Fiat nem tudom mire és annál több Mercire kell gondolni. Előbbi két típus valamivel újabb, az utóbbi kategória átlagéletkora olyan 15+ év lehetett. Volt még egy diszpécserük is, aki walkie-talkie-val intézte a turisták sorsát, aztán próbált ott valamit okoskodni. Mivel 6-an voltunk, két taxival terveztünk menni, megfelezve a társaságot, s megegyeztünk, egy bizonyos árnál többet nem fizetünk. Ez az ár 6-8 Euro/taxi. (Marokkó hivatalos pénzneme a Dirham, s bár több helyen meg lehetett volna oldani euro-ban is a dolgokat, mindig azzal fizettünk, ám most az egyszerűség kedvéért euro-ban jegyzem az árakat.) Felvetődött ám a kérdés, hogy talán van nagy taxijuk, s eggyel is el tudunk menni (milyen naivak voltunk:)). Kérdésünkre nagy örömmel mondta, hogy persze, tessék csak jönni, hogyne lenne. Örültünk mi is, hogy megy ez, mint a karikacsapás, hiába egy taxit sem láttunk, mely nagyobb egy sima személyautónál. Sebaj, gyalogoltunk, s mutatott az arc a sor végén parkoló bálna mercire, s ugrott is ki a sofőrje. Ők karattyoltak valamit magukban, én meg gondoltam, biztos nem a rigó utcában nyelvvizsgázott, lehet félreértett valamit... Visszakérdeztem, mire a sofőrünk örömmel segítette ki a diszpécser kollégát: kettő előre, négy hátra! :) Egymásra néztünk, s nem tudom, hogy hangot adtam-e annak az érzésemnek, ami valami ilyesmiből fakadt: "még csak most jöttünk, mi lesz itt két nap múlva??:)" de a lényeg, hogy nevettünk egyet az egészen, s rátértem az anyagiakra. Mondja a sofőr, hogy 15 euro. Próbáltuk neki ecsetelni, hogy ne vicceljen, ennyi pénzt még nem is láttunk egyszerre, de kilógtunk annyira a sorból, hogy ne legyen komoly. Mondtam neki egy 10-et. Magyarázott az még sok mindent, meg a diszpécser is erőlködött, hogy ez nagyon jó ár, mi visszafordultunk. Aztán jött is kicsit utánunk, meg mi se mentünk messze, végül pontosan átszámítva 11 euro-ért elvitt minket. Deal! ;)

Egy élmény volt. Lényegében amúgy hátul négyen teljesen jól elfértünk, mert egy elég nagy merciről volt szó, inkább az elől kettő volt merészebb. Ami viszont a legjobb volt, az a közlekedés. Eszembe is jutott az egyiptomi buszbaleset, meg az annak kapcsán felfújt egyiptomi közlekedési morál. Na, valami ilyen itt is. Pozitív az volt viszont, hogy nem vakmerően, nem gyorsan, nem őrülten közlekednek, hanem számunkra bár teljesen logikátlanul, s már-már szabályok nélkül, azért látszik, valamiféle következetességet ők mégis látnak bele, mert ott tartózkodásunk alatt csak egy motoros ment neki egy másiknak. Dupla záróvonalon előzés, két sáv van felfestve, de mintha ők nem is látnák, mert 3-an mennek egymás mellett, folyamatos a dudálás. Nincs olyan zöld lámpa, ahol az indulásnál nem nyomná meg vagy két autós is a dudát. Vagy motoros, mert abból meg rengeteg van. Nem úgy, mint Kínában, de hasonló. Természetesen azok bukósisak nélkül, s volt olyan, hogy az egész család rajta volt egy Simson nagyságú motoron: három normális termetű egyén, köztük meg valahol egy kisgyerek.

Megérkeztünk a hotelba. Teljesen korrekt volt a hely, ahhoz képest legalább is, amit láttunk a városból fél óra alatt, megnyugvást jelentett. Elfoglaltuk szépen a szobákat, s rögtön egy felfedező körútra, illetve élelemért indultunk a városba (este 7 óra). Rá kellett jöjjünk, a közlekedés okozta meglepetések tárházát még nem merítettük ki teljesen, mivel gyalogosan eddig még nem próbálkoztunk. Sok helyen hiába volt lámpa, nem mindig nézték. Az autósok azért megálltak minden lámpánál, de motorosok nem mindig. Első néhány kereszteződésnél ha otthoni fejjel gondolkozunk, még mindig ott állnánk, mert nem engednek át, hiába van akár zebra is. Ádám mondta, hogy akkor játszhatunk olyat, kinek van nagyobb ****-a, aztán valaki kezdje el. Én mentem. Kis idő után belejöttünk. Kis idő után megszoktuk, hogy amire otthon azt mondod "azért ez megállhatott volna a zebra előtt", az itt határozottan nem fog, s amire azt, hogy "húúú, ez necces volt" az lesz itt az olyan, ami megállhatott volna:). Más a mérce, át kell állni kicsit. Nagyjából olyan szitu volt, mintha Pesten valamelyik nagy körútnak a kereszteződésén szinte keresztben átgyalogolnék. De ami az egészben a legérdekesebb, ezen nem lepődik meg senki sem:).

Út közben betértünk egy helyre, ahol kisebb-nagyobb utazásokat ajánlottak. Szerettünk volna tevegelni egyet, aztán érdeklődtünk, hogy mik a lehetőségek. Ezeknek van egy olyan szokásuk, hogy néhány mondat után behívnak teljesen hátra, aztán ott akarják megbeszélni a részleteket, vagy komolyra fordítani a szót. Ezt meg kellett szoknunk kicsit, de Ale mondott egy magyarázatot erre, amit helytállónak tartok. Azért teszik ezt, leginkább a piacon, hogy a mellette levő árus ne lássa, hogy mennyiért adta oda nekem az adott termékét, mert nem akarja, hogy tudják. Így csak annyi van, hogy bementél és kijöttél a termékkel. Ezeknél Peti ment be tárgyalni az "irodába". Megegyezés nem született, de egy ajánlatnak jó volt.

Haladtunk tovább, s megtaláltuk a Mc Donald's-ot, ami itt most aranyat ér, mivel ott nyugodt szívvel ehet az ember, biztonságos az alapanyag. Ez a környék teljesen civilizált volt, és rendezett, teljesen más, mint az óvárosi rész.

A város ugyanis két részből áll. Van a Medina, ami a fallal körülvett óváros, illetve minden ami körülötte van. A belső rész a lényeg, ám, ott visszalépünk az időben, kívül pedig több a hotel, illetve a rendezettebb környék. 

Ennek a helynek a "szépsége" viszont nem a rendezett környékben rejlik, hanem a Medinában, mely ha már eddig megemlítettem, akkor most sem lesz másképp, mivelhogy ez is a világörökség része. Közel ezer éve alapították, s nagyjából 900 éve épült a fal köré.

Ennek a városrésznek a közepén található a ساحة جامع الفناء tér, amit mi csak Jemaa el-Fnaa-nak írunk, magyarul pedig a Lefejezettek tere névre hallgat. Ez egy érdekes valami volt, az nem vitás. Erre írtam egy korábbi bejegyzésben, hogy - bizonyos források szerint - egész Afrika legforgalmasabb tere, s a legnagyobb vásár itt található. 

Hatalmas nyüzsgés volt, akármikor jártunk arra. Egyik helyen doboltak, másik helyen majmokkal mászkáltak egyének és azokat lehetett fotózni. Kígyót is bűvöltek, valamint helyi Stand up Comedy is ment, melyet körbeálltak sokan. Itt egy videó is. Érdemes megnézni az első másodpercekben elsuhanó motorost. Na, valami ilyesmi volt. Mindegy, hogy járda, mindegy, hogy tér, végképp, hogy emberek sétálnak minden irányban, ők ilyen tempóban közlekedtek és ha volt valami, csak nagyon nagyon ritkán fékeztek, nekünk kellett mozdulni a dudaszóra.

Rengeteg árus árult frissen facsart narancslevet elég jóárasítva. Árultak továbbá mindenféle magvakat, aszalt gyümölcsöket, illetve a tér egyik részén voltak a rögtönzött kajáldák. Láttunk ott csigától kezdve valami kecskefejen át rákokig mindent, de itt nem mertünk enni, mivel ehhez már elég merésznek kellett volna lenni. Ha tudtam volna, hogy nem rontom ott el semmivel sem a hasam, biztos megkóstolok sok mindent, mert igazából a tárolásból és kezelésből adódó problémáktól még el is tekintettem volna, amik, valljuk be, közel sem voltak megfelelőek.
A térből pedig minden oldalra nyíltak a kisebb nagyobb utcák sikátorok, melyek labirintusszerűen kígyóztak bele a semmibe, s végeláthatatlan bazár, vagy ha úgy tetszik piac vette kezdetét.

Ettől függetlenül azért ettünk helyi ételt kétszer. Egyszer a hotelban, bár ott a kuszkusz nem kifejezetten adta, aztán meg a központban, egy normálisnak kinéző étteremben. Ezen felül teáztunk is, ami kifejezetten jó volt, helyi füvekből. 

Második nap voltunk a Jardim Majorelle-ben, ami egyébként Yves Saint Laurent kertje volt egykoron. Róla van elnevezve a mellette levő utca, valamint bent található egy emlékmű és a berber múzeum mellett az ő életéről is egy kisebb kiállítás.

Utolsó előtti nap elmentünk tevegelni is, ami viszont külön történet. Sajnos ottlétünket beárnyékolta a folyamatos eső. Szerencsére sosem esett nagyon, csak bosszantóan csepergett sűrűn. Amikor megbeszéltük a tevézést a főnökúrral, akkor még jó volt az idő. Aztán elkezdett esni, de már nem mondtuk le. Kimentünk, az elején nevetgéltünk, aztán eldöntöttük, hogy elég lesz csak egy óra a kettő helyett, aztán még azt is leredukáltuk kb 20 percre, mert csúszkáltak a szerencsétlenek, úgyhogy megóvtuk ezt a mérkőzést. Tevék vs mi: 0:1. Már csak a pénzünket kellene visszakérni, mert ez nem az volt amire befizettünk. 3/4-ét annak is visszakaptuk, arabok vs mi: 0:1, csoportelsőként dadalittasan hagytuk el a helyszínt. (esőben tevegelni..) 

A végére pedig egy kis egyveleg. Ásványvizes palackon három biztató szó: Coca Cola Company :). Stop tábla se rossz, majd a lepukkant (számunkra legalább is) kamion, a motorszerelők és a megpihent bácsi. Végül pedig a mecset. Be akartunk menni egybe. Ült bent egy öreg tag, biztos ő felügyelt a rendre, aztán jöttek férfiak, ledobták a cipőt, és mentek imádkozni. Megkérdeztük, hogy nekünk ez játszik-e, de nemet mondott a bácsika. A vallásos részről még annyit, hogy rengeteg nő kendőben volt, néhány meg olyanban amiből csak a szeme látszik ki. Ja meg a reptéren az átvizsgáláshoz beálltunk mindannyian egy sorba, aztán a lányokat elküldték onnan, mert, hogy ez nem az ő soruk, itt nők nem állhatnak. Petinek felcsillan a szeme, s csak ennyit mond: Látjátok fiúk, ebben az országban rend van! :).

Zárásként még két kép és egy videó. az első kép a repülőtéren készült, ahonnan szépen rá lehetett látni az Atlasz-hegységre. A videón a felszállás látható, illetve a város, mivel pont jól dőlt be a gép felszállás után, így az én helyemről jó volt a kilátás. A második képen pedig a Gibraltári-szoros látható.

Zárásként annyi elmondható, sok mindennel gazdagodtunk ez alatt a pár nap alatt. Hiába esett az eső, felejthetetlen volt ez a nagy nyüzsgő zavaros forgatag. S talán jó, hogy láttam ilyet is, mert sok hasonló cifra helyen én még nem voltam. Ez lenne Afrika? Hát nem tudom...