Amint azt a legelején leszögeztem, most nem szórom a bejegyzéseket, sajnos nincs már annyi időm (olykor talán energiám se), mint Amerikában vagy Portugáliában volt.
Írni azért tudnék mit, de sokszor korlátokba ütközök, mert vannak dolgok, melyeket sem a gyárról sem pedig a munkámról nem tehetek közzé. Ilyen például a gyár belseje, aminél leginkább képek lennének érdekesek, vagy videó, nem is a szöveg. Bár hivatalosan még nem vezettek körbe, mert egy hét múlva kerül erre sor, már jártam többször a gyárban. Olykor, ha át kell mennem egy másik egységbe, keresztül kell menni a gyárrészlegen, de persze nem a gépek között közvetlenül, viszont néhány méterre tőlük. Én mindig ámulok-bámulok, mert még sosem jártam ilyen helyen, nem emlékszem, hogy lettem volna már bármilyen gyárban ezelőtt. Ami viszont feltűnt és eszembe jutott, hogy sokaktól hallottam már, hogy "ha tudnád hogyan (s itt most nem a miből a kérdés), milyen körülmények között készül az adott élelmiszer, nem ennéd meg. Leginkább itt a tisztaságra gondolok amúgy. Igaz, szerves anyagokkal dolgozni körülményesebb, illetve itt precíziós munka folyik (a jelenlegi csúcstartó a Fusion ProGlide, a maga 0,01 mm-es pengevastagságával), de olyan tisztaság van, hogy a földről enni lehetne. Egyik kollégám mondta, hogy egyszer megnézte az egyik gépet és nem hitte el, hogy egy porszem sincs rajta. Nem csak a gyártó részlegen van ez ám így, hanem a raktárban is és mindenhol.
Kicsit más... Itt egy úgynevezett "degeszreeszemmagam csütörtök"-kel ünneplik a farsangot. Ilyenkor nem csak vesznek, hanem házilag is készítenek ezt-azt, de leginkább fánkot. Én nem kifejezetten szeretem egyébként, holott ezek rendben voltak, de olyan szinten sok fánk volt, hogy a ruhámtól itthon a lakás fánkillatú lett. Különös...
Tegnap néhány sörre, illetve vacsorára voltam hivatalos. Az előző bejegyzésben említett szerb srác hívott. Az asztaltársaság: két horvát, egy szerb, három lengyel és egy magyar, a helyszín meg egy montenegrói étterem. Erre én már nem tudok mit mondani, minden hét tartogat valami újat. A társalgás három nyelven folyt, tekintve, hogy a szerbet és horvátot nem számoljuk kettőnek, mert gond nélkül értik egymást illetve én meg cseszhetem a sajátomat egyedül. Folyamatosan mindenki mondja, hogy az én nyelvem a legnehezebb Európában, de egyesek szerint a világon is. Én helyeslem, de állást nem foglalok sosem, viszont egy valami biztos. Nem sok olyan nyelv van, mely teljesen különbözik mindentől. A szerb-horvát-bosnyák szinte egy, de még a szlovént is értik úgy-ahogy, azt mondták. A lengyel megérti valamennyire a csehet, a szlovákot és közel van az oroszhoz is. A többi nagy nyelvről meg ne is beszéljünk. Ilyen nekünk nincs. Más nemzetiségű emberrel csak egy esetben érjük meg egymást, ha az illető határon túli magyar :). Mivel alattunk laknak, mármint horvátok és szerbek, sok dolgot tudtak Magyarországról, mert rajta keresztül járnak haza. Sőt, a szerb srácnak a dédnagyapja magyar volt (Árpád).
Múlthét szombaton Lengyel - Svéd amerikai foci válogatott mérkőzésen voltunk. Furcsamód magyarokkal. Egyikőjük Ricsi, aki "falumbéli", ráadásul haverom, a másik srác pedig neki a haverja, aki pont ide házasodott Łodz-ba. Ricsi meg a szintén lengyel barátnőjével Varsóban él néhány hónapja. Arról beszélgettünk, hogy ha valaki egy éve azt mondja nekünk, hogy itt fogunk sörözni és amerikai focimeccset nézni együtt, úgy hogy itt élünk, akkor minimum kinevetjük. Kicsi a világ...
Érdekes egyébként, hogy az aréna, mely valamivel nagyobb, mint Budapesten a Papp László, itt van a lakásomtól gyalog 10 percre. Ráadásul elég komoly fellépők voltak már itt, illetve lesznek is. Green Day, System of a Down, Justin Bieber, Mark Knopfler, Lord of the Dance, Eric Clapton, Iron Maiden, csak, hogy néhányat említsek.
Utolsó kommentek