Annak ellenére, hogy egy nagyon szép sziget, s jól éreztük magunkat ott, három dolog miatt vagyok bajban a bejegyzés megírásakor. Először is azért, mert azóta voltunk itt-ott, s nem egyszerű visszaemlékezni így, másodszor pedig, hogy nem is leírva, inkább képekkel mesélve lehet bemutatni Madeirát, ami pedig nem egy blogbejegyzés keretei között megvalósítandó. Utoljára pedig, hogy annyira sok helyen voltunk, hogy vagy nagyon sokat írok, vagy keveset, de akkor meg mit hagyjak ki? A végére viszont úgy érzem, hosszú idő után egy elég istenes bejegyzés kerekedett ebből.
Vasárnap, indulás hajnala. Alig tudtam aludni, mert a lakótársak bandáztak, aztán későn aludtam el, hajnalban meg mielőtt keltem, hazaértek a buliból, aztán akkor meg azért ébredtem fel időben az amúgy sem mély álmomból. Na sebaj, irány a reptér. Éppen időben megérkezett mindenki. 8-an mentünk. Benedekről már ejtettem néhány szót, Ádámot és Petit a videóblogból ismerhetitek, illetve nekik jött még egy-egy ismerősük Fruzsi és Judit, valamint egy szlovák pár Barbara és Richard.
A repülés jó volt, Peti izgult, ahogy kell, mert nem szeret repülni, de a leszállásnál nem is voltak annyira alaptalanok az izgalmai. Elég szeles volt ugyanis érkezésünkkor az idő, illetve tényleg extrém kicsit a leszállópálya, valamint annak megközelíthetősége. Nekem a brüsszeli leszállást meg sem közelítette ez, úgyhogy Benedekkel marhultunk, akinek szintén volt már része hasonlóban. Nevetgéltünk kifele nézve, hogy mindjárt megkarcoljuk a sziklákat, meg hogy rá tudunk-e kanyarodni a leszállópályára, míg a többiek, mint utóbb kiderült a karfát szorongatták. Történt ugyanis, hogy egyszer kinézek, és látom az ablakon kissé jobbra a repteret, s már elég közelinek tűnt, de megkerültük az egyik sziklás részt, hiába az alattunk volt. Aztán hirtelen irányba borította a pilóta a gépet és párhuzamosan repültünk a sziklafallal, amin lámpák villogtak, mivel 50 méternél nem lehetett messzebb a szárnytól, de inkább közelebb, s mindeközben a szeles idő miatt eléggé rázkódott a gép. De leszálltunk simán, nem volt vészes, különleges helyre nehogy már szokványosan érkezzünk:).
Elindultunk ezután a kocsikért. Bár lassan már rutinos autóbérlőnek számítok, mégis akadt egy kis probléma. Két Peugeot 107-est, vagy azzal egyenértékű autót béreltünk, teljes biztosítással, s minden ki volt már fizetve. Ennek ellenére tudtam, hogy kauciót kell majd fizetni, de azt nem, hogy hozzávetőlegesen az ötszörösét egy autóra annak, mint amennyit Amerikában kellett. Illetve azt se tudtam, hogy a kölcsönző a booking oldal által kötött biztosításunkat nem fogadja el, s sajátot akar, ezért kellett még fizetnünk, de duplán voltunk bebiztosítva. Emiatt kicsit vitatkoztunk a fazonnal, de a mi időnk ment, szóval inkább fizettünk, mivel így nem kellett a kauciót sem letennünk (le se tudtunk volna annyit...) mivel nem volt értelme, ha mindent a biztosító fizet. Innentől kezdve jóformán dodgemezhettünk is volna az autóval, melynek Benedek hangot is adott, ha már ilyenek voltak velünk, törjük be a szélvédőt :). Nyugtattam egy kicsit, bár a végére majdnem igaza lett, annyi kivétellel, hogy a szándékosság nem merült fel. Hamar mosolyogtunk viszont, mikor megláttam a kulcsokat és a hozzá tartozó papírokat. Nem két Peugeot 107-est kaptunk, hanem két majdnem 0 km-es Nissan Qashqai-t.
Kicsit deja-vu érzésem is volt, mert Amerikában is ez történt, és hát valljuk be, a 4 személyes kis alap pözsó mégsem egy fullos nagy Nissan, ami még a telefonunkról is nyomta a zenét.
Útnak indultunk ezután hamar, s bár kicsit még elszórtan esett az eső, a táj már így is szépnek bizonyult.
Elmentünk bevásárolni gyorsan, vagyis gyorsan szerettük volna, de hiába két telefonon is navigáció, nem úgy van az itt kérem szépen:). Az enyém először nem akart működni, a Benedeké működött, de vannak utak amiket nem nagyon értelmezett a szerkezet, meg házszámok sincsenek, csak elvétve, de végül csak megtaláltuk a helyi ABC-t, a Pingo Doce-t (itt is ebben vásárolok amúgy). Vettünk ezt-azt, majd elindultunk a sziget jobb oldalán lévő csücsökbe, hogy "szalonnázzunk" egyet, s csináljunk néhány szép képet.
Ezt követően tovább folytattuk utunkat a sziget északi részén az első szállásunk felé. Egyszer megálltunk egy szép kis helyen, aztán Richard kitalálta, hogy miért nem ugrálunk a vízbe a szikláról, mivel ott egy kis létra is, biztos azért van. Igazából jó idő volt, sütött a nap, de hosszúnadrág+pulcsi volt rajtunk. Mondtuk ott, hogy neeem, hideg már a víz, csak nem kéne, aztán mikor már mindegyik vetkőzött, mondtam nekik, hogy a jó édes anyátokat, nehogy már én legyek itt az anyámasszonykatonája. Felfrissített:). Ja, és nem fáztunk meg.
Ezt követően nem sokkal már az első szállásunkra értünk, mely Porto Moniz városkában volt, nem messze a parttól, a sziget észak-nyugati csücskében, valami ilyesmi kilátással.
Ahogy a második képen látható, ez az oldala a szigetnek elég Jurassic Park-os volt. Itt eltöltöttük az első estét, majd második nap reggeli után időben folytattuk tovább a szigetmegkerülő túrát.
Ahogy azt már egy korábbi bejegyzésben említettem, minden oldala máshogy nézett ki a szigetnek. Az első volt a Jurassic Parkos, aztán volt fenyőerdős, valamint alább a többi. Egy laza szerpentin, egy "görög" táj, illetve egy kis teraszos földművelés.
Erre a napra még egy kis botanikus kert jutott, ahol Petinek sikerült szóra bírnia egy papagájt, illetve láttunk még sok szép növényt. Jaaa, meg a papagájvirág... Otthon egy időben, vagy talán még most is, az volt a menő, és nem is kevésbe került, itt meg úgy nő, mint a dudva...
Utolsó nap felmentünk a sziget legmagasabb pontjára, 1810 méterre, ahol már-már felhőkről lábat lógattunk. Érdekes azért, hogy a sziget átlagosan 20 km széles, a közepén meg egy olyan hegyvonulat van, melynek legmagasabb pontja 1800 méter fölötti. Látszott is az egyik képen, hogy nem nagyon vannak tipikus tengerpartos részek, hanem, ahogy Benedek fogalmazott, ez a sziget elég hirtelen kezdődik:).
Ezt követően szétnéztünk kicsit a fővárosban, Funchal-ban, mely egyébként nem kicsi, 100 ezeren lakják, és amilyen domborzattal rendelkezik, eljutni egyik helyről a másikra olyan, mint egy tízszer nagyobb kiterjedésű város esetében. Megnéztük azt a templomot, ahol IV. Boldog Károly, utolsó magyar király sírja található. Bent egy rács mögött volt a sír, illetve két oldalt koszorúk és egy festmény róla. Rengeteg szalag és magyar zászló volt bent.
Voltunk még egy komolyabb libegőn is, ezen a napon, de ott sok jó képet nem tudtunk csinálni az üvegen keresztül. Bóklásztunk még kicsit a parton, aztán mentünk a reptérre, s jöttünk is haza. Ja, meg próbáltam megemelni egy kis vasmacskát, több kevesebb sikerrel:). Egy láncszemével elbírtunk azért.
Összegzésként viszont még tudok miről beszélni. Egy biztos, a sziget nagyon szép volt, s azt, hogy csodálatos, meg meseszép, azért nem mondom, mert ilyen szavakat én nem nagyon használok. Ennek a szépségnek viszont ára is van, ami például a közlekedésben jelenik meg. Rengeteg új alagút van az egyik részén a szigetnek, s az utak minőségével nincs is gond. Több helyen viszont a szélességével annál inkább. Volt olyan több száz méteres szakasz, ahol dudálva mentünk végig, mert be se láttuk, meg nem is fért el csak egy autó, kiálló meg jóval hátrébb volt. Úgy, mint például itt, bár ennél pont jött egy autó, és félreállt az alagút szájánál, szóval ez még egy olyan medium fokozat, a hardcore és ultimate inkább az volt, mikor nagyjából egy másfél autónyi kiálló volt, padka nélkül, mellette meg a szakadék. Szerencsére azt nem kellett használni.
Ettől viszont volt egy nagyobb probléma is, mégpedig a meredek utak. Ilyen sokat, és ilyen irgalmatlan meredek utakon én még nem mentem. Ez bizony nem alföldi gyereknek való... Egy táblán volt kiírva 27%-os emelkedő, bár az az igazság, hogy azon éppen nem mentünk. Ha nem csal az emlékezetem a Kékesre vezető úton a maximum is 10% alatt van. Ennyit erről. Arról meg nem is beszélve, hogy ilyen meredek utca végén úgy állsz, hogy fel se látsz az utcára és beraktak egy stop táblát, szóval meg kell állnod, aztán égetheted a kuplungot. Az igazán brutális kombó pedig a meredek keskeny utca volt. Egy ilyenben sikerült egyszer legajjaznom az autót kicsit. Elsőre rosszabbnak tűnt, aztán nem is lett szinte semmi baja, mert az átadásnál észre se vették. Egy elég meredek utcában nyomtam neki, hogy felérjünk, lefele jött egy merci, két oldalt épület meg sziklás fal. Én lendületből mentem, aztán a mercit akartam csak elkerülni, de jobb oldalon már nem volt több hely, úgyhogy a tükör bánta, de szerencsére behajlott és csak pár hajszálnyi karcolás lett rajta. A másik kocsival meg a parkolóban gurultak vissza a falra, és a lökhárító sérült kicsit, azt se szólták meg. De persze, mint mondtam, biztosításunk volt mindenre, szóval max csak észreveszik, minket már nem érint.
A Qashqai-ról megállapítottuk, hogy talán városálló, de, hogy ezt a szigetet nem állta, az tutifix. A váltója egy szóval szar, fokozatok tekintetében az egyes-kettes nagyon gáz, 3-asban viszont madarat lehetett volna fogatni vele. Igaz, hogy eléggé szélsőséges körülmények között tudtuk kipróbálni, de egy biztos, az én tetszésemet nem nyerte el.
A szállások szerintem hibátlanok voltak, én ár-érték arányban 10-ből 9,5-öt, illetve 9-et adnék nekik. Az emberek kedvesek, segítőkészek voltak, sokkal szimpatikusabbak, mint az itteni portugálok, akikről, a hamarosan megírásra kerülő "Feketeleves" című bejegyzésben részletesebben is mesélek majd. Volt tehát izgalom, de az mindenhova kell. Egy "kis" vita is, de abból meg tanultunk:). Én jól éreztem magam, jó választás volt ez az uticél, s ahogy a képeket felraktam, mások is megerősítettek erről.
A negyedik napon már itthon beadandókat gyártottam, s készültem lelkiekben a következő állomásokra, Madridra és Marrakechre. Hamar elment azonban ez az itthon töltött mozgalmas szűk két nap. Délután 6-ra beszéltük meg, hogy találkozunk a reptéren, én még 3-kor csoportmunkáztam az egyetemen, illetve jöttem még haza, s otthonra is feltöltöttem egy beadandót. Szerencsére rendben ment azért minden, s kiértem időben a reptérre is. Irány Spanyolország, Madrid....
folyt. köv.
Utolsó kommentek