Megeshet, hogy lesznek, akik újonnan csatlakoznak, ezért azoknak, illetve úgy egyáltalán összeszedem, hogy mi is zajlott itt eddig. Szinte pontosan másfél évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy a hirtelen kalandossá váló életem dokumentálom egy blog keretei között. Ez utólag még jobb ötletnek bizonyult, mint előtte, amikor is még nem tudhattam, hogy milyen sikerrel teszem mindezt. Egyik oldalról szép számmal követtek barátok, rokonok, ismerősök, de még ismeretlenek is. Másik oldalról pedig, melynek súlyát csak később (akár még csak most, egy évvel később) tudtam felmérni, amikor visszaolvastam, az az, hogy a külföldön töltött 8 hónapom cirka 150 blogbejegyzésben elég részletesen dokumentálva lett. Ez egy felbecsülhetetlen érték, mivel tartalmára részletesen már nem is emlékeznék. Egyeseket az érdekelt, hogy mi történik velem, mit csinálok én. Ebben a mondatban viszont a középpontban én vagyok, és a cél nem ez volt. Inkább az, hogy azért kövessenek, hogy én hol vagyok és milyen az az ott, milyen ott élni, stb. Úgy érzem, ez sikerült, sokan irigyeltek is, mert hát írtam én elég sok mindenről, amit persze meg is éltem egytől-egyig.
Megírtam, hogy milyen néhány hónapig Amerikában élni, milyen a Niagara vízesés, milyen a Time Square-en vagy a World Trade Center helyén állni leomlásuk után majdnem 10 évvel. Továbbá, hogy milyen egy igazán tökös amerikai vidámpark, vagy egy jó kis kocsma a farmeres, pamutkockás-inges, cowboy kalapos törzsvendégekkel, illetve milyen műkaját zabálni egy nyáron át. Aztán, hogy milyen az élet Santa Fe-ban, Zorro földjén, a sok Amigo között, majd pedig egy tipikus filmbéli útszéli motelben. Később írtam ám arról is, milyen megpillantani egy olyan útjelző táblát, hogy Los Angeles (már "csak") 467 mérföld és érezni Nevada perzselő melegét. De ezelőtt még arról, hogy hogyan is néz ki a Grand Canyon, mekkora nagy is az a Hoover gát és milyen pöpec Las Vegas, azzal együtt, hogy milyen félkarún nyerni, kétszer. Ezután pár szó Los Angeles-ről, a Hollywood Boulvard-ról és Venice beach-ről. Amerika végén pedig arról, hogy milyen, mikor hurrikán miatt törlik a járatát az embernek (megfizethetetlen) és milyen poén 36 óra alatt 4 repülőgéppel utazni úgy, hogy este még Los Angeles-ben sétálok, délelőtt már New York-ban, másnap reggel Rómában vagyok és végül itthon. Aztán elég sokat szóltam Portugáliáról, az ottani életről. Közben kisebb nagyobb kitekintésekkel Madeiráról, Madridról, Marrakech-ről, de szörfözésről és egyéb szokatlan dolgokról is. További érdekességekért ajánlom az utolsó összefoglaló bejegyzésemet elolvasásra.
Valljuk be, ezeket olvasva joggal gondolhatjuk, hogy még a savanyú pofáknak is érdeklődőre nyílik a szeme. Ilyen témákkal és háttérrel nem nehéz figyelemfelkeltően írni. Ezt túlszárnyalni nehéz, így meg sem próbálom a későbbiekben, ezért a cél szigorúan az lesz számomra, hogy dokumentáljam továbbra is azokat az időket, amikor Magyarországtól távol vagyok. Remélem logikusan következik a fejleményekből mindenkinek, hogy ismét külhon következik. Hogy miért, hol, mit és mikor fogok csinálni, azt majd később, mindent csak idejében...
A 2011-es időszakot lezáró 150 bejegyzéses sorozat befejező bejegyzést így kezdtem:
"Azt nem állítom, hogy valamikor, alkalomadtán, ha úgy alakul, akkor nem lesz több bejegyzés, de azt igen, hogy ennek a sorozatnak vége. Nincs tovább."
Éreztem én már akkor is, hogy ha nem is úgy, ahogy ezelőtt, de lesz itt még folytatás, jó volt az a külföld. Leginkább Amerika után én nehezen találtam a helyem sokáig, s nem titkolt szándékom volt a suli után egy évre kimenni dolgozni (Amerikába). Ám ez végül el lett vetve.
Múltkor olvastam egy blogbejegyzést egy lánytól, aki arról írt, hogy milyen neki külföldön, milyen itthon, valamint a tanulságokról. A lényegnek nem is ezt tartom, hanem azt a hozzászólást, melyet a témához írt valaki és melyet szó szerint idéznék:
"Aki már megkóstolta valamilyen formában a külföldi létet, annak savanyú a magyar narancs! Persze, aki még nem kóstolt mást, az odavan a magyar narancstól! Aki már élt külföldön, nem érti az itthoniakat, az itthoniak nem értik őt! A kör bezárult. Mindenki mutogat a másikra és senki nem ért senkit, de aki még nem látott mást, osztja az észt ezerrel! Az, hogy tülekedünk, taposunk, az csak egy dolog. A másik, hogy rettenetesen okoskodunk is. Pedig, ha egy okos hülyéskedik, az nem akkora baj, mint amikor egy hülye okoskodik!"
Gondoltam, csak úgy megemlítem. Állást foglalni nem kívánok, de mond valamit akárki is írta. Azok a magyarok, akikkel külföldön voltam, java részt kint dolgoznak, tanulnak, vagy hamarosan mennek ki, illetve az oly kevés maradék komolyan tervezi, hogy ki kellene menni. Természetesen közülük senki sem a "kimegyek szerencsét próbálni" kategóriába tartozik. Azokat szoktam így nevezni (tisztelet a kivételnek), akik pultosnak, pincérnek és sorolhatnám még minek mennek például az ilyen téren "trendinek" számító Londonba. Ez meg legtöbbek esetében azon kívül, hogy a nyelvet jól megtanulja a Matolcsyénál nem különösebben szebb tündérmese lesz. Ebből fakadóan el is szeretnék határolódni a rendszert és a magyarságot szidó, valamint az "innen menni kell" szemlélettől, mert ezzel én nem rendelkezem. Ezek számomra is ismeretes tények, ám igyekszem azok táborát gyarapítani, akik problémák helyett megoldandó feladatokról beszélnek.
Utolsó kommentek