Ami valójában megtévesztés, mert inkább lesz Kína, meg India. Hogy miért, az hamarosan kiderül, egy viszont biztos, már látom, nem lehet azt mondani, hogy az Amerikás bejegyzéseknek vége, mert mindig lesz, vagy lenne olyan dolog, amiről tudnék még hosszan mesélni.
Két dolog bennem volt régóta. Egy kis indiai és egy kis kínai kultúra. Mindkettőt a los angeles-i tartózkodásom ihlette meg. Az egyiket Pierre, a másikat Suraj. Egy kis visszaemlékezésként itt van két bejegyzés mindkettőjükkel kapcsolatban: Pierre; Suraj. Annak oka, hogy miért pont most mesélem el, az, hogy hamarosan ételekről lesz szó Portugáliát illetően, s ehhez szorosan kapcsolódik majd a kínai rész, a másik pedig egy esemény, mely az egy héttel ezelőtti november 26-hoz kötődik.
Augusztus 30, kedd, Los Angeles - Irvine. Ahogy a fenti visszatekintésben olvasható, Suraj-zsal (Szurázs) úton voltunk Charlotte-hoz, hogy meglepjük, s vele is találkozzak, ha már ott vagyok. Mindezt elmeséltem már, ugyanakkor volt egy valami, amit bár szerettem volna ha egyszer megírásra kerül, mégsem alakult úgy. Ez pedig a kocsiban elhangzott beszélgetés szerves része. Beszélgettünk erről is, arról is, de leragadtunk egy témánál, mi szerint a testvérének novemberben lesz az esküvője, s már akkor hónapok óta szervezték. Innen tehát a november 26., mert múlt héten volt az esküvő és máris itt egy kis videóelőzetes róla. Előtte viszont egy kis púder, ami nem árt ahhoz, hogy megragadjuk a lényeget.
A téma onnan jött fel, hogy megkérdeztem, mi van velük, mert mikor Pestről elmentek, Ő Indiába ment a "leánykérésre". Azt még ott tartották, hiába mindkét család már Amerikában lakik. Ők egyébként Texas államban, Dallasban, George Bush házától 20 percre. A leánykérést még Indiában tartották, mert sok rokon ott él, így könnyebb nekik menni oda, majd a nagy buli lesz Amerikában. Nem kell mondjam ugye, ők sem egy királyi családból származnak, szegény egyszerű indiai emberek a rokonok.
Kérdeztem, hogy biztos nagy buli lesz, ha már ilyen régóta tervezik, illetve, hogy hogy néz ez ki náluk. Na aztán itt süppedtem jobban az ülésbe, mert belekezdett a monológba rendesen. A helyzet az, hogy náluk borzalmasan hosszú, rituálékkal tarkított egy esemény ez. A hosszú azt jelenti, hogy már csütörtökön reggel elkezdődik, s vasárnap estig tart. Minden nap pontosan be van osztva, nem unatkoznak sosem. Ezekből fakadóan egy hotelben tartják és a násznépet szerdától hétfőig elszállásolják, valamint a teljes ellátást biztosítják nekik. Ez még mindig nem is lenne veszélyes, ha esetleg meg is hökkentünk volna, viszont a lesújtó adat még csak most jön, ugyanis a násznép közel 600 (hatszáz) főt kóstált! Igen, ez a nem mindegy. Ezen a ponton vettem én is egy-két mély levegőt, de Ő csak folytatta tovább.
Náluk a szülők döntik el egyébként, hogy a gyerek házasodhat-e, vagy sem. Nekik kell a beleegyezésük. Ennek a jelképes momentuma látszik is egy pillanat erejéig, mikor "összebarátkoznak" a szülők és megölelik egymást. E mellett sok minden mást is fel lehet fedezni. Számomra egyébként érdekes volt így látni őket, ráadásul mezítláb. Ugyanolyan öltönyös vagy átlagos öltözetű emberek ők is, nem így járnak már a mindennapokban (az Amerikában élőkre gondolok). Suraj-t is fura volt látni ilyen ruhákban (például 0:22-0:26 között).
Mindezek fényében itt van tehát a videó, lássunk ilyet is, még ha nem is tűnik fel az a sok ember egyszer sem.
Szeptember 1., csütörtök, Los Angeles. Ez az a nap, melynek estéjén elindultam haza. Reggel pakoltam, reptéri transzfert intéztem, bőröndömet plakátoltam tele a teljes útvonaltervemmel (ami ugye nem volt elhanyagolható LAX-CLT-LGA->JFK-ROM-BUD) és hasonlók. Pierre ez alatt suliba ugrott még be. Megbeszéltük, hogy délben elmegyünk valami jó kínai étterembe, s közben úgy alakult, hogy a szüleivel is találkoznia kellett, ezért megkérdezte, nem-e probléma, ha velük ebédelünk. Találkoztam is már velük, meg amúgy sem vagyok az ilyenen problémázós fajta, úgyhogy kis idő múlva már az étterem parkolójában futott össze a család 3 tagja, három autóval. Mutatott is Pierre az apja Mercijére, hogy neki is olyan lesz egyszer (nem mintha most nem lehetne, ám ennek megvan az oka), de, azért az anyjáét is elfogadná, csak az más kategória, mert az egy GL. Bementünk az étterembe. Teljesen visszafogott, kulturált hely, ami egyébként egy eredeti Cantonese kínai étterem, neves szakáccsal. Olyannyira nevessel, hogy Kínában valami top kategóriás volt. Azt mondták, hogy sok nagyon jó szakács kivándorolt, s egyszer egy rokonuk azt mondta, jobban főznek itt náluk Amerikában, mint otthon, mert a jók eljöttek. Ehhez képest a hely nevetségesen olcsó volt, de hát, csak kínaiban vagyunk, mit is várhatnánk.
Ők törzsvendégek, heti 3-4szer ott esznek, de mondta is az apja, minek mennének máshova. Ők nem tudják se ilyen jól, se ilyen olcsón elkészíteni, ráadásul idejük sincs rá. Rendeltünk is gyorsan, bár nagyon oda akartak figyelni, nehogy olyat rendeljenek, ami nekem túl bátor választás lenne:). Nyugtattam őket sokáig, hogy ne féljenek, s Pierre már ismert is annyira, hogy bátorkodjon beleválasztani a dolgokba. Ráadásul nem egyénenként rendeltünk, hanem mindenből evett mindenki. Tisztán már nem emlékszem, hogy mik voltak pontosan, csak valami csípős sertés, rántott tofu, egészben sült hal, meg a leves maradt meg. Amikor rendeltünk, egyből érkezett a tea és a leves. Ezek, a körettel együtt annyiszor töltődtek amennyiszer csak kellett. Ekkor ettem másodjára levest a nyáron, s ez olyannyira jó volt, hogy a mi otthoni húslevesünkkel vetekedett. Be is kanalaztam gyorsan a kis tálkából, de az apja csak töltötte folyton tele. Mint megtudtam, nincs olyan, hogy üres, ráadásul ők a főételhez isszák, szóval kicsit más a szokás, mint nálunk, mert én gondoltam lerendezem az elején. Aztán a zöld tea is jött sorban. A főételek hibátlanok voltak, nem is kell hozzá kommentár, még a csípőset is bírtam.
Közben persze beszélgettünk, de a beszélgetést nehéz ám elképzelni. Kínában két (fő) nyelvjárás van: cantonese és mandarin. A furcsa az, hogy írni ugyanazt írják, de kiejtésben már jelentős különbségek vannak, illetve, hogy a cantonese érti a mandarint, fordítva viszont nem működik a dolog. Az anyja cantonese nyelvterületről származik, az apja pedig mandarin. Hiába a szülők már értik mindkettőt, az apja és az anyja mandarint beszél, Pierre és az anyja cantonese-t, ami leginkább egy chinglish-nek nevezett kínai+angol kombináció, viszont apjával Ő is mandarinul társalog. Mindenben az még a legdurvább, hogy az apja határozottan rosszabbul beszél angolul, mint én, de az anyja valamivel azért jobb. Pierre többször kijavította az apját, aztán ott nevettünk együtt, hogy miket beszél. Már fel is akartam tenni neki a kérdést, mire megelőzött, s belekezdett egy hosszú monológba.
Ahol Ő dolgozik, ott jóformán nincs szüksége az angolra. Amerikában vannak olyan helyek nagyobb városokban (kis Kína, Little Italy), ahol, mintha átcsöppenne az ember egy másik világba, és ott bizony minden az adott országra jellemző. Ő egy biztosító társaságnál magasabb beosztásban dolgozik. Jellemzően kínaiakkal foglalkozik, tehát a kínait használja. Persze, nem volt ez mindig így. Visszaemlékezett, mikor idejöttek, 1985-ben, mielőtt megszülettek volna a gyerekek. Csak érettségije volt, azóta sincs más és akkor még annyira sem beszélték a nyelvet, így kínkeservesen sikerült megszerezni a szükséges papírokat, letelepedési engedélyt, stb. Semmijük nem volt. Minden nap rengeteget buszoztak, hogy eljussanak a munkába, illetve bárhova, de a gyerekek már nem ebben éltek. El is csuklott kicsit a hangja, mikor azt mondta, hogy nekik már más, ők ezt már nem tudják, de örül, hogy megteheti, hogy az egyik legnevesebb egyetemre járhatnak (nem fillérekbe kerül...). Logikusan tettem fel a kérdést valahol ezen a ponton, hogy miért jöttek, mi volt az indok. Igaz, egy hosszabb magyarázatot kaptam, de amire mai napig tisztán emlékszek, az egy szó, mindenféle mellébeszélés nélkül: Szabadság. Ha ott maradtak volna, most nem így élnének és nem tehetnének meg rengeteg dolgot, ami viszont nem csak az anyagi, inkább a jogi korlátokból fakadna.
Hogy pontosan, hogy is élnek most, arról nem biztos, hogy mindenkinek a megfelelő kép rajzolódik ki a fejében. Igen, Mercik a parkolóban, s a nagyobbik gyereknek "csak" egy full extrás limitált szériás Hyundai jutott, a kisebbiknek meg még csak egy Nissan. Az is igaz, hogy California (Los Angeles) második legjobb környékén (San Marino) élnek egy nagyjából fél milliárd forint értékű medencés lakásban, egy olyan utcában, ahol csak néztünk Petivel, s ahonnan egy mexikóit szó nélkül elvinnének a rendőrök, mert ott nincs az az indok, amiért sétálgasson. Ettől függetlenül azt mondta az apja, hogy ma szabadnapos, de hát a fene egye meg, sikálta kívülről az egész házat, mert valakinek azt is csinálnia kell, úgyhogy most el van fáradva. Nem tojják tehát ők sem az arany tojást, és tyúkjuk sincs ami ezt megtenné helyettük. Ők is ugyanolyan emberek, mint mi.
Kicsit vidámabb részként elviccelődtek még, hogy segítsek majd Pierre-nek barátnőt találni, mert, hogy nálunk Magyarországon vannak szépek, ők meg szeretnének egy félvér unokát, mert, hogy azok még szebbek. Mondtam nekik, hogy rajtam ne múljon, csak szóljon mielőtt jön. Na de akkor nekünk menni kellene, mert még el szeretnénk menni bobázni, úgyhogy én fizetnék. Erre csak mosolyog az apja és mondja, hogy szó sem lehet róla, nem úgy van az, náluk az fizet, aki a legidősebb. Próbálkoztam még egyszer, aztán mondta Pierre is, hogy nem kell. Rájuk hagytam, elbúcsúztunk. Aztán az autóban mondja, hogy éppen sértésnek nem veszik, de még akár az is lehet. Mindig az fizet, aki az asztalnál a legidősebb, de ez kicsit már elmosódhat, ha mindkét fél pénzt keres, valamint akinél vendégségben vannak. Ezek alapján én totális vereséget szenvedtem. Elmondta még, hogy néha összejárnak az egyik haverja családjával, akivel az előző estét töltöttük, és ott már-már veszekednek, hogy ki fizesse ki a számlát. Csak akkor enged a másik, ha megígéri az aki fizet, hogy legközelebb nem fog vitatkozni, és engedi majd neki. Ami ettől még durvább viszont, hogy "otthon", Kínában is ez megy, ráadásul hiába szegények, hiába utána több napig nincs pénzük ételre se, akkor sem engedik át a fizetés lehetőségét.
Ezek után már csak boba-t inni mentünk el. Ez egy tejes alapú shake-hez hasonlít, melynek az alján pontosan meg nem határozott dolog lapul, a boba. Ugyanakkor teával is ittuk, mikor még Peti ott volt.
Utolsó kommentek