Azt nem állítom, hogy valamikor, alkalomadtán, ha úgy alakul, akkor nem lesz több bejegyzés, de azt igen, hogy ennek a sorozatnak vége. Nincs tovább. Ez a 150. bejegyzés. Mikor még ezt a bejegyzést írtam, nem tudtam, hogy ennyi lesz a vége. A fene gondolta. Azt tudtam, hogy komolyan gondolom, de kérdéses volt, hogy mi lesz belőle. Szerencsére jól alakult, s jöttek az ötletek, gyűltek a témák és szaporodtak a bejegyzések. Word-ben képekkel együtt 12-es betűmérettel 696 oldal lett. Ez közel sem a kevés kategória. Rengeteget kellett ehhez "verni" a billentyűzetet, formázni a képeket, csinálni a videókat, illetve gondolkozni azon, hogy hogy is legyen minden, legfőképpen a folytatás. Sokszor bizony, még én is meglepődtem, hogy olyan frankón alakult minden, s aki folyamatosan olvasta, az láthatta, hogy valahogy mindig volt valami. Szerencsére kevésszer fordult elő az, hogy ne legyen téma, ötlet és feltűnően ismételni kelljen magam. Ennek titka véleményem szerint az, hogy több, vagy inkább sok oldalról kell szemlélni a körülöttünk lévő dolgokat. Aki csak unottan benne él a környezetben, az nagy valószínűséggel nem írja meg a Furcsaságok elnevezésű, igen tartalmas 6 részes bejegyzéssorozatot. De volt ott más hasonló is, mert több téma tartalmazott ilyen kitekintéseket. Ezek tették szerintem hosszú idő után is olvashatóvá. Nem hinném, hogy azok közül, akik olvasták, mindannyian kifejezetten rám lettek volna kíváncsiak. Ez az egyik része, mégpedig, hogy én hogy láttam. Továbbá arról is szeretnék beszélni, hogy én, hogy éltem meg az egész írást, mit jelentett nekem a blog, hogy zajlott annak írása, illetve, hogy mi történt ez idő alatt, míg ezek a sorok íródtak.

Mit jelentett nekem a blog?

Érdekes egy dolog, az biztos. Sokan vannak szerintem, akik azt gondolják, hogy nagy falat, s ha belekezdenének, akkor jönnének rá, hogy kétszer akkora, mint amekkorára először gondoltak. Én nem szeretek - helyesírási - hibákkal, légből kapott valótlanságokkal teli szövegeket közzétenni, s ennek megvan az ára. A fentebb említett számokból kiindulva naponta átlagosan 3 oldal tartalmat kellett szerkesztenem. Minden egyes bejegyzés megírása után, annak közzététele előtt egy utólagos ellenőrzésen, ha úgy tetszik javításon ment keresztül, melynek során elnyerte végső formáját. Biztos vagyok azonban abban is, hogy sokan vannak, akik azt hiszik, semmiség az egész. Azt tanácsolnám, hogy próbálják ki. Gondoljanak bele, hogy sokak fogják olvasni a közzététel pillanatától azokat a sorokat. Biztos, hogy úgy írnák le a gondolataikat ennek tudatában is? Emlékszem, hogy az első 5 bejegyzés milyen nyögvenyelősen ment. Sokat szenvedtem, aztán belejöttem. Furcsa ez. Meg kellett szokni. Ugyanakkor, ha minőséget akar az ember, nem írhat mindig unottan, sablonos szöveget. Ebből fakadóan, ha választékosabban szeretne írni, annak is ára van. Erre csak akkor jön rá az ember, mikor le kell írnia ezeket a dolgokat. Nem gondolom, hogy én lennék alul kvalifikált ilyen téren, viszont sokszor kellett utánanézni szavaknak, hogy hogy is írják valójában. Változatos egy nyelvünk van, azonban ha valaki azt a változatos valójában szeretné használni, meg kell, hogy tapasztalja: nem egyszerű.

A blog írása

Alább egy kép. Ez a táborban készült, véletlen elkapott pillanat. Azt hiszem Mózes volt a tettes. Gondolom, az mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem egy fél órát leülök és "leírom mi a szitu" dolog volt ez az egész. Ettől hosszabb. Egyszer már említettem, hogy idővel kialakult egy gondolkodás, mely főleg az Amerikás időszakra jellemző, hogy mint egy tv sorozatot, úgy kerekítsem a történetet, s mindig írjak valamiről, de lehetőleg valami másról és úgy gondolkoztam, hogy folyamatosan kívülről szemléltem a dolgokat, hogy lássam, mi az amit meg lehetne írni. A teljes időszak alatt egyetlen egy bejegyzés van, ami nem íródott meg. Nagyon hosszú és vicces lett volna, de nem tudtam, hogy valósítsam meg. Ez egy Portugáliában történt eset volt. Főszereplők mi voltunk, magyarok. Gondolkoztam, hogy beszámozom a szereplőket, vagy más névvel említek mindenkit, s úgy mesélek, mivel ellenkező esetben nem lett volna etikus. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy ez az egy megmarad a "mi titkunknak", azonban, ha valaki kíváncsi rá, szívesen elmesélem bármikor. Meg is történt ez már több esetben. Ettől eltekintve viszont szinte mindent leírtam, ami velem történt. Kevés olyan dolog volt, amiről az olvasók nem tudtak. Itt egy kép Amerikából, készül a bejegyzés címmel, kiegészítésként annyival, hogy Kristóf valami olyan érzése került arcán kifejezésre, hogy "nem értem a Te blogodat miért olvassák többen...:@" :) (csak vicc). Furcsa lesz azért abbahagyni. Nem fogok majd azon gondolkozni, hogy mit kellene írni. Szokatlan lesz nagyon.

Mi történt a blog írása alatt?

Eltelt 227 nap, jártam 3 kontinensen, tartósan tartózkodtam 5 időzónában, 6+3 országban, 6+2 amerikai államban, 22-szer repültem, 150 blogbejegyzést írtam, 46 227 km-t utaztam, közel 6 000 fotót készítettem és megannyi élménnyel gazdagodtam.

Ezen felül 16+ helyen kértem ki Big Mac menüt, mely mindenhol ugyanolyan volt. 23 helyen aludtam ez idő alatt és jártam 15 reptéren: Budapest, Róma, New York JFK, New York LGA, Dallas - Texas, Albequerque - Új-Mexikó, Los Angeles LAX, Charlotte-Douglas - North Carolina, Brüsszel, Lisszabon, Madrid, Marrakesh, Madeira, München, Frankfurt.

Jártam néhány érdekes helyen is:

- Santa Fe: Új-Mexikó állam fővárosa. 2 000 méter feletti fekvésével az amerikai államok fővárosai közül ez van a legmagasabban

- Spanyolország: Álltam az Ibériai félsziget kellős közepén Madridban

- Cabo da Roca: voltam Európa legnyugatibb pontján

- Monte, Funchal, Madeira: voltam abban a templomban, ahol IV. Károly, az utolsó magyar király el lett temetve

- Santa Fe: Voltam az 1600-as években épült, Amerika legöregebb házánál, Santa Fe-ban

- Hollywood: álltam, sőt mi több, laktam pár napot majdnem szemben azzal a Kodak Színházzal, melyben az Oscar átadó gálát rendezik.

- Niagara: voltam itt is, Észek-Amerika legterebélyesebb, s egyben legnagyobb vízhozamú vízesése, melynél percenként akár 168 ezer köbméter víz esik alá. Ilyen teljesítménnyel kevesebb, mint 9 nap alatt töltené meg a Balatont (ha az üres lenne:))

- WTC: álltam a 2001. 09. 11-i terrortámadások helyszínénél, a World Trade Center helyén

- Lift: utaztam a világ leggyorsabb kétszintes liftjével

- Las Vegas: Nyertem félkarúval Vegasban, kétszer

- Madeira: megkerültük Madeira szigetét

- Marokkó: Alkudtam Marrakesh-ben

- Route 66: Utaztam a 66-os út vonalának 1/3-án

- Rekord: ez személyes vélemény, de szóljon valaki, aki erre rá tud kontrázni: utaztam 35 órán belül 4 repülővel Los Angeles-től Budapestig, megtéve mindezalatt légvonalban szinte pontosan 12 000 km-t.

Sorolhatnám még hosszasan az ehhez hasonló dolgokat, lenne még bőven, de elég ennyi szerintem. 

Volt tehát egy Amerika és egy Portugália néhány kitérővel. Előbbi nagyságrendekkel jobb volt. Nagyon jól éreztem magam a táborban is, majd pedig az utazás során. Többen mondták akik előző évben is ott voltak, hogy hazamenetelük után egy hónappal jöttek rá, hol is voltak valójában. Ilyen szempontból jobb volt, hogy nekem ott volt egy átmenet Lisszabonban. Sokan otthon ülve olvassák az olyan szavakat, hogy Los Angeles, Las Vegas, Grand Canyon, New York, Madrid, Madeira és tovább, de más olvasni, valamint ott lenni. Amikor ezeken a helyeken voltunk, sosem fogtuk fel, csak jól éreztük magunkat. Néha rohantunk is talán. A legnagyobb ledöbbenés akkor volt, mikor - részben a hurrikán miatt - hazajöttem Amerikából. 35 órát utaztam. Los Angeles-ből Charlotte-ba, onnan New York-ba, aztán Rómában, majd pedig Budapestre érkeztem. Aztán este haza, s Petivel beültem a gyros-ba itt Újvároson. Itt ülni egy csendes kis semmi városkában azzal a tudattal, hogy másfél napja még Los Angelesben sétáltam, egy napja még New York-ban, s kicsit még Rómában is voltam, most meg itt ülök. Azért ez komoly. A legnagyobb élmény nekem a Grand Canyon volt. Utána viszont mindent tudnék mondani a második helyre.
Portugáliát illetően most már elmondhatom, hogy már kicsit szokatlan az is, hogy nem ott vagyok. Volt előnye azért annak is. Most már vasalásra is rászántam magam, illetve "főztem" is többet, s ezzel bár kezdő, de teljes értékű háztartásbelivé váltam. Mindig is mondtam, hogy nekem nem azért kell majd feleség, hogy főzzön, mosson rám, azt megoldom én is (ha kell:)).

A visszatérés furcsa. Nekem könnyen ment, de Amerika után nagyon furcsa lett volna szerintem az átmenet. Petivel beszéltünk is erről. Neki rosszabb volt, ez bizonyos. Egy érdekes dolog még amit megállapítottunk, hogy az az idő amit kint töltöttünk, mintha kiesett volna, és itthon ugyanúgy menne minden tovább. Furcsa, s nehéz ezt megértetni. Teljesen kiléptünk ebből a környezetből. Két és fél hónapra letettük a telefonunkat, de számítógép közelében is csak töredékét voltunk annak amit egyébként szoktunk. Aztán mikor visszajöttünk, egy lehangoltabb világ várt ránk ismét, nyüzsgéstől mentesen bár, de határozottan jobb volt az előtte. Igaz én továbbálltam hamar. Így volt a jó. Nem bántam meg, hogy így alakult minden. Jó volt mindenhol. De mit is eredményezett ez az egész?

Az tuti, hogy olyan érzésem van, mintha a világ összement volna. Az elmúlt bő félévben amit bejártam, az ezt eredményezte. A leutazott általam nagy pontossággal becsült 46 227 km-el a Föld egyenlítői kerületénél is többet utaztam. Magyarul, mintha megkerültem volna a Földet. A legismeretlenebb helyen is sokkal jobban feltalálom magam, főleg ha a beszélt nyelv az angol. Repülővel olyan természetességgel közlekedek, mint vonattal. Emlékszem, az elején még minden papír ott volt a jegyhez, a campleaders is a lelkünkre kötötte, hogy jó az úgy. Aztán már csak útlevéllel mentem a checking pulthoz, míg az emberek a sok laskás papírjukat rendezgették. Legutoljára pedig még boarding pass-om sem volt. Telefonomra küldettem e-mailben. Ebből fakadóan konkrétan az útlevelemmel leadtam a bőröndöt, majd azt sem vettem elő, s konkrétan a kapunál a telefon kijelzőjén, az e-mail-ben lévő vonalkódot tettem oda az érzékelőhöz. Modern, egyszerű dolgok. Ezt szeretem. Ami legjobban zavar, az a pakolás. Főleg, mikor sok időre kell. De nézzük a jó oldalát, hogy rutinos lettem ilyen téren. Ezekből fakadóan sokat változott bennem minden. Sokkal nyitottabb lettem az utazások, az új helyek meglátogatása, megismerése iránt. Továbbá, rengeteget tanultam. Most értettem meg igazán azt, amit az egyik bejegyzésben írtam még nyár végén az utazásunk kezdetén:

"Ma reggel felkeltünk, aztán reggeli után elindultunk a motelből. A tulaj valami fél indiai arc volt. Vele reggeliztünk meg. Ő is tudta a gulyáslevest, és járt is Magyarországon. Legjobban a nőket emlegette, hogy tetszettek neki, úgyhogy tessék pirulni hölgyeim. Utolsó mondata az volt, mikor léptünk ki az ajtón, hogy jó tanulást fiúk. Tudta hova megyünk, honnan jöttünk. Nem értettük, s ezt látta Ő is, ezért hozzátette, aki utazik, az lát, s tanul. Gazdagodjatok hát ti is. Megköszöntük, és továbbálltunk."

Aztán, hogy még miért is értettem meg a szavait, jöjjön két idézet:

"Azok, akik utaznak, minden nap máshol vannak, minden nap csupa újat látnak. És minél nagyobb szeletét ismered a világnak, annál tisztábban látod a dolgokat" /Gaál Viktor/

Mert bizony...

"A világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa" /Szent Ágoston/

Olyan tapasztalatokkal gazdagodtam, annyi emberrel találkoztam, annyi mindent láttam, tanultam, hogy átalakultam egy két lábon járó útikalauz kezdő kiadásává. Az egész miatt talán irigyelnek néhányan, de leírtam néhány bejegyzéssel ezelőtt, hogy ez nagyon nem a pénzen, vagy csupán szerencsén múlik. Aki már ezt pont nem teheti meg, az se irigyeljen, hanem célja legyen valami hasonló, mert "Minden álmunk valóra válhat, ha van bátorságunk a nyomukba eredni" (Walt Disney).

Végül, de nem utolsó sorban pedig, jöjjön egy nagy tanulság, egy kisebb történet mindenki számára. Arról, hogy apró dolgok, egy szó, egy pillanat hogyan változtatják meg az életünket akár egy, vagy több év múltán.

2010. májusa. Érkezik egy e-mail. Tandem partnernek nevezett segítőtársakat keresnek külföldi diákok mellé, akik a Corvinusra fognak jönni az őszi félévben. Jó ez arra, hogy gyakorolja az ember a nyelvet, esetlegesen külföldi barátokat szerezzen, plusz pontokat kapjon ezért későbbi csereprogramra való pályázáskor, és még sorolhatnám. Hátránya nincs szerintem, ha csak azt nem nézzük, hogy időt kell tölteni vele, segíteni ügyes bajos dolgokban, a kezdéshez. Gondoltam, miért ne. Kitöltöttem az online jelentkezési lapot. Volt egy rubrika, melyben meg lehetett adni, hogy abban az esetben, ha lehetséges, milyen nemzetiségű egyént szeretnék partneremnek. Gondolkoztam. Mindenképpen olyan legyen, akinek angol az anyanyelve. Brit ne legyen, mert a brit angolt nem szeretem, meg ott mindig esik az eső. Logikus nem? :) Legyen amerikai, az jó lesz. Ez az egy szó. Ennyi. Innen indult nagyon sok minden. Teltek múltak a napok, megjöttek a srácok augusztus végén, s én már a reptéren vártam őket. A Dél-kaliforniai egyetemről jöttek 5-en, jóformán csoporttársak, de lényeg, hogy ismerték egymást. Mindenkinek volt ilyen Tandem partnere, csak rajtam kívül még egy kivételével nem vette komolyan a többi. Konkrétan nem is nagyon találkoztak velük. Ehhez képest, engem már mind ismert mielőtt ide jöttek, mert leinformáltam mindenről Pierre-t. Az Ő társa voltam én. Az első napokat majdhogynem 0-24-ben velük töltöttem, de később is igyekeztem nekik segíteni amiben csak lehetett, illetve elmentünk ide-oda ha úgy alakult.
2010. december közepe, karácsony előtt menne haza mindegyikőjük. Nem tudom, emlékszik-e még valaki, de akkor elég hóviharos napok voltak karácsony előtt. Több nagy repteret zártak le, megbénult a légi közlekedés. Pierre gépe 23-án ment volna, de törölték, s első körben 27-e előtt nem tudtak helyet találni neki. Ez azt jelentette volna, hogy egyedül itt marad Pesten karácsonyra, mert a többiek gépét vagy nem törölték, vagy jutott másikon hely nekik. Fent maradtam vele egy nappal tovább Pesten, pedig már jöttem volna haza. Úgy volt, hogy eljön az albérletből hozzám, azonban az utolsó pillanatban, ami egyébként még dec 22-e hajnal volt, kapott egy telefonhívást a légitársaságtól, hogy vagy megy most "azonnal" ha tud, vagy 27-e. Természetesen nem gondolkozott egy percet sem, hívott, segítettem neki és mentünk. December 22-én elköszöntem tőle Ferihegyen. Hazaért rendben. Ekkor már tudtam, hogy menni fogok Amerikába. Említettem is nekik. Annak viszont még kevés esélyét láttam, hogy meg is tudom majd látogatni őket a túlparton.
2011 augusztus 21, reggel 6 óra. Beszállunk New York-ban a nyugati part felé, Új-Mexikóba tartó gépbe. Mégis így alakult, hogy eljuthattam oda, találkozhattam velük. Néhány nappal később már Los Angeles-ben voltunk, velük vacsoráztunk. Mikor találkoztam szüleikkel, mind tudta, hogy kiről van szó. Meséltek rólam. Az elkövetkezendő napokban több dolgot csináltunk, illetve később már csak én csináltam velük, mert Peti el kellett, hogy induljon vissza. Történt ugyanis, hogy az Irén nevű hurrikán keresztülhúzta istenesen a számításainkat és törölték a New York-ba induló járatunkat. Emiatt én tovább maradtam Los Angelesben, de ezeket a napokat több bejegyzésben is megörökítettem. A végén már nála voltam. Bár egyáltalán nem vártam, visszakaptam tőle kamatostól azt a segítséget, amit én adtam neki anno. A sors meg úgy hozta, hogy megtörtént ugyanaz. Törölték a járatomat és nem nagyon volt választás, de nekem is megoldódott szerencsésen minden. Ezzel persze a barátságunk még szorosabb lett. De mi kellett ehhez? Egy szó. Amerikai. Ez az egy szó, ha akkor nem kerül beírásra, ez az egész bárhogy máshogy elsülhetett volna, de kötve hiszem, hogy jobban. Pont ott lakik, ahol ott ragadtam. Minden pont úgy, pont akkor, hogy egy picit ha másképp alakul, akkor nem mosolygós lesz a vége.

2010. szeptember 07. Budapest

2011. szeptember 01. Los Angeles

Ehhez kapcsolódóan pedig egy apróság még. Emlékszem, mikor olvastam Tvrtko történeteit, mindig volt bennem egy kis kétség. Az az érzés, hogy ez nem lehet így. Olyan véletlenek folytán találkozott valakivel, derített ki valamit, pont ott, pont akkor volt jó helyen, ami ahhoz kellett, hogy egy Pokoli történet megszülessen, vagyis napvilágot lásson. Most már nincs kétségem. Ha így él az ember, akkor történnek "véletlenek". Többször volt nekem ilyen az írás során.

Most pedig, nincs más hátra, mint hogy megköszönjem többek segítségét, melyet az utóbbi időben kaptam.

Köszönet

Elsősorban azoknak, akik olvasták a blogot, visszajelzéseikkel segítettek engem. Azoknak, akik ezek alatt a hónapok alatt segítettek nekem, hogy könnyebben menjen minden, vagy egyáltalán meg is valósulhasson. Szilvinek hivatalos ügyek intézése, Esztinek a sok sulis dolog miatt, Tamásnak a beadandókkal kapcsolatban - megcsináltuk!:), a barátoknak, de különösen Csabának, Gergőnek, valamint azoknak, akik utam során velem tartottak: Petinek Amerikában, Ádámnak, Benedeknek, másik Petinek Lisszabonban. S végül de nem utolsó sorban a Campleaders-nek, az Erasmus programnak, s a családnak, hogy mindez megvalósulhatott.

Vége