Ahogy az előző bejegyzésben mondtam, sokáig tudnék mesélni arról, hogy mi történt egész nap. Egy biztos, felejthetetlen nap volt, nagyon sok minden miatt. Az elején úgy indultunk el, hogy én vezettem, és Aneta ült mellettem, a többiek hátul. Viccelődtünk, hogy ők a gyerekek, mert mindent mi intéztünk, én vezettem és a rangidősek is mi vagyunk. Na ez nap végére változott, Aneta le lett fokozva rendesen, apjuk lettem apjuk helyett:).
Hajnal 4kor indultunk neki a közel 450 km-es útnak. Én vezettem. A Dodge Journey relatíve az egyik legjobb autó az életemben. Vezettem már rengeteg féle-fajta autót, s ültem is már ebben-abban, de ez nagyon meglepett. Otthoni áron nagyjából 8-10 milliós autó (az eredetileg bérelt 3-4 milliós kategória helyett). Ilyen rugózást én még nem tapasztaltam. Többször összenéztünk, hogy mit csinál ez az autó. Nagyon jó volt ilyen hosszútávon utazni benne. A másik ami meglepett, hogy nagyon nagyon halk volt. Ehhez azonban az is hozzájárult, hogy elég jó minőségűek az utak. Volt olyan, hogy egy lejtőn elvettem a gázt, és vagy 120-al úgy suhantunk, mintha valami szabadesés lenne. Majdnem totális csend volt. Csináltam egy videót hazafele, még a halk beszéd is hallatszik benne. Hát a motorját kipróbáltam egyedül, olyan 7-8 mp alatt gyorsult 100-ra (km/h) szóval nem csak dísznek volt az a két kipufogó, tényleg le kell vezetni a feszültségét valahol. Nagyon nagy szerencsénk volt ezzel az autóval, nem volt annyira fárasztó az út, s még a fogyasztása is tetszett, bár a benzin témát okosba oldottuk meg (ez bővebben majd a tábor utáni, színfalak mögött történt dolgok között szerepel).
Jó volt végre normális autót vezetve menni a táboron kívül a semmibe. Szép környékeken jártunk. Sajnos többnyire autópályán, de volt olyan, amelyik konkrétan bement a városba, és két emelet magasan szeltük át a várost, az utcák alattunk, az épületek meg mindenfele. Érdekes volt, hogy már az első nagyobb elágazásunknál egy autópálya lehajtójánál fel volt borulva egy kamion, így a lezárás miatt máris újratervezés következett. GPS... bizony.. anélkül nem ment volna. Azon gondolkoztam, hogy ha otthon egy kis falut nézünk meg Budapestet a közlekedés szempontjából, akkor itt Budapest a kis falu, és EZ, ami itt van, az a még eggyel feljebb. A mi kis M3-asunk vicc az itteni autópályákhoz képest. Igaz mentünk valami hasonlón, de arról meg kiderült, hogy csak sima út :D. Itt olyanok vannak inkább, amik 3-4 sávosak, folyamatosan lehajtók követik egymást, és nagyobb csomópontokban van ám aztán egykét csavar a fejünk felett, ahol össze-vissza kalingyoznak az utak. GPS nélkül a lehetetlennel közelinek érzem a helyzetet. Furcsa viszont, hogy a normál utakon 45 MPH a sebességhatár, ami olyan 72 km/h, az autópályákon 55 és 65 maximum, vagyis 104 km/h-nál legálisan vége a száguldásnak. Na jó, mennek ők azért gyorsabban, de egy biztos, itt ha autóval el akarsz jutni valahova, akkor van autópálya, és legalább az a 104 km/h biztosított nagy valószínűséggel. Egy rövid szakaszon kerültünk dugóba a délutáni csúcsban visszafele, de nem volt vészes.
Reggel 7 óra lehetett, mikor úgy gondoltam, itt az ideje átadni a kormányt Anetának, és én is alszok kicsit. Pont egy 200km-es autópálya szakasz következett, gondoltam, ezt csak nem rontja el. Igazából jól vezetett, bár volt hozzá egy két szavam... Mindössze két percet sikerült nagyjából aludnom, aztán rendben is voltam. Bő fél órára a Niagarától cseréltünk ismét, nem mertem hagyni, hogy ő menjen bonyolultabb helyeken, mert én is kétszer rontottam el majdnem lehajtót úgy, hogy folyamatosan néztem a gps-t, de mivel a lehajtók egymás szájában vannak, néha nem tudtam, hogy melyik az.
Megérkezés, kis eső. Na menjünk, nézzünk szét a szuvenííír boltban, hátha eláll. Nagyon nem akart, ezért vettünk 3 dollárért esőkabátszerűséget. Aneta úgy gondolta, hogy Timivel visszamegy az autóhoz, mert van ott még valami dzseki, vagy pulcsi, aztán az még kellene. Oké, odaadtam a kulcsot. Nagyjából 5 percre volt az autó. 10 perc múlva, kissé sápadtan jönnek vissza... Elvesztették a kulcsot. Gondoltam a nap viccének jó lesz, de most inkább menjünk a vízeséshez. Nem volt vicc. A bolt előtti padon ült egy fazon, hallotta mit beszélünk (Aneta és Marta lengyelek, így természetesen angolul ment a közös társalgás) aztán közbeszólt, hogy látta, amint két kínai lány felveszi a földről a parkolóban, szerinte azt keressük. Kérdeztem merre ment? Mutatott egy irányt, én hátraszóltam a csajoknak, hogy valaki maradjon ott mindenképpen, de már ekkor is futottam. Szó szerint elfutottam az adott irányba, és minden kínai lányt megállítottam, nem e ő az. Nem tudtam mekkorák, mi van ha csak játéknak hiszik, mert vicces kis kulcsot kaptunk, nincs is fém része, csak egy kis bigyó. Kínai viszont volt egy millió, ahogy az előző bejegyzésben leírtam, így nem volt vicces a dolog. Nagyjából 10 perc után meguntam, mert fölöslegesnek tűnt az egész. Nem is volt lehetőségem arra, hogy átgondoljam, mi lesz ezután, ha. Oké, hogy 250 dollár a kulcs pótlási díja, de 450 km-re vagyunk az autó bérlésének helyétől, ki, mikor és legfőképpen mennyiért fogja nekünk azt odahozni? Mentem vissza, és már ezek a gondolatok jártak a fejemben. Mikor odaértem a bolthoz, ők már boldogok voltak, leadták szerencsére a kulcsot a kasszánál. Kinyitottam a tenyerem, onnantól nálam volt a kulcs. Igazából még nem itt lett lefokozva Aneta (ő hagyta el a kulcsot). Kellett egy fél óra, mire magunkhoz tértünk igazából. Elindultunk a vízeséshez, kilátóhoz, hajóhoz, találkoztunk táborunkbeliekkel. Egy kis parkolóban evésért visszamentünk az autóhoz, aztán megebédelve elindultunk Kanadába. Anetát folyamatosan szívattuk a kulcsos dologgal, jól bírta:).
Mióta itt vagyunk, az útlevelünk mellett egykét igen fontos dokumentum van nálunk. Az egyik az útlevélbe tűzött lap, aminek másik fele leadásra került a belépésnél. Fontos az a lényeg, kilépésnél elengedhetetlen, olyan nincs, hogy nincs, mármint, hogy ne állították volna ki. Másik pedig egy J1-es nevű nyomtatvány azt hiszem, ami arra szolgál, hogy elhagyhassuk az államok területét, és visszalépjünk oda. Ezeket mindenkinek hoznia kellett, hogy mehessünk Kanadába. Mentünk is, gyalogosan. Első utunk a Starbucks-ba vezetett. Leültünk kicsit, beszélgettünk, ittunk egy jegeskávét, aztán elindultunk megnézni szemből is a vízesést. Végül a vámmentes boltban vettünk cigit, parfümöt, és elindultunk visszafele. A kanadai kilépés zökkenőmentes volt, abban az értelemben, hogy csak el kellett sétálni egy forgóvacak között. Abban az értelemben viszont már nem, hogy elkezdtük előszedni a papírjainkat, és Aneta (mit ad isten) nem találta a visszalépéshez szükséges J1-esét. Hát beszabehu.. ilyen nincs::D:D. Csak kávézóban voltunk, meg a vámmentesben, sehol máshol nem vette elő a cuccait. Ekkor már majdnem eltört nála a mécses, de leültettem, hogy rakjon ki mindent. Tényleg nem volt meg. Kanada és Amerika között egy hídon nem vicces ez. Utólag már eszembe jutott, javasolhattam volna neki, hogy visszamegyünk egy kis hidegélelemért, aztán átcsúsztatjuk a kerítés alatt, majd jobban megismerheti Kanadát. Na ez nem lett volna vicces. Gondoltam, csak nem marad itt. Visszamentem vele a kávézóba, és a duty free-be. Szerencsére beengedték a papír nélkül, úgy, hogy nekem volt és együtt mentünk. Csak, hogy érzékeltessem, nem a helyi vámos áll ott, hanem frankón golyóállómellényben vannak az arcok. Visszamentünk, sehol nem tudtak semmit a papírról, nem találták meg. A kávézóban rám nézett Aneta, és átadta az autóbérléshez tartozó összes papírt, hogy talán jobb helyen lesz nálam. Ekkor fokoztuk le őt is "gyerekké". Egész nap ilyen formában volt, kiborított mindent, és ezeket csinálta. Pedig ő vezeti a lánykonyhát, nem volt rá jellemző egyáltalán ilyesmi. Hihetetlen volt. Mondtam is neki, hogy 100 évente egyszer csinál ilyet valaki, ő letudta, úgyhogy megnyugodhat. Na de akkor irány Amerika, mert a senki földjén, vagyis a senki hídján csak nem vagyunk jó helyen. Ott ugyanaz az ellenőrzés fogadott, mint a reptéren a bevándorlásnál. Én azt hiszem a harmadik voltam. Még bent voltam, mikor egy másik pultnál elkezdte Aneta, hogy "hát, az úgy volt". Ki kellett viszont jönnünk. Kint vártunk, mint a kórházban, hogy hogy sikerült a műtét. Nem volt vicces, de valahogy nem izgultuk túl a dolgokat. 5 perc után kijött, és mondta, hogy nincs baj, mert azzal lépett ki, azt tudják, így visszaengedik, de anélkül nem hagyhatja el többet az államok területét, meg amúgy is lehet pótolni. Megvolt az öröm, vigyorogtunk mit a hülye gyerek, mikor nyelvfestős nyalókát kap. Aztán mikor elült a mosoly, mondtuk, hogy menjünk az autóhoz. DE HOL VAN BÁLINT??? Ezt nem hiszem el. Gyorsan lejátszottuk a jelenetet, osztottunk, szoroztunk, s rájöttünk, hogy ő volt az utolsó. Akkor még bent van, nem itt kószált el valahova. Nagyjából még 10 perc után jött ki, mikor már a körmünket is lerágtuk. Nagy lazán mondta, hogy hát, nem volt beletűzve a papír az útlevelembe. Mivel már kint volt csak nevettünk a dolgon. Lényeg, még a reptéren nem tűzte bele a bevándorlási tisztviselő, így nem az ő problémája, most viszont pótolták az alatt a kövér 15 perc alatt. Ezután mondták a csajok, hogy elmennek wc-re az egyik épületbe, na mondom, innentől senki sehova, Aneta csak pórázon, többiek meg látótávolságon belül. Nevettük az egészet, de tényleg vicces is volt ez már. Mondta valaki, hogy ez aztán nap volt a javából, mire Bálint kontrázik, hogy még nincs vége! Milyen igaza volt :):).
Elindultunk 5kor visszafele. A gps 3/4 11-et írt érkezésnek. Beszéltük, hogy ezt már nem bírjuk tovább, meg kellene állni valahol egy sörre. Na de nem tettük, mert itt bontott csomagolású alkohol nem lehet az autóban, megállni meg nem fogunk, hogy időzzünk. A terv az volt, hogy a maradék összegből egyből megyünk a tábortól 8 percre lévő kocsmába, ami a semmi közepén van, és megiszunk két kancsó sört. Így is lett, az érkezést sikerült letornázni fél11-re, minden simán ment, s remélem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy visszafele csak én vezettem, Aneta pihent, minden mozdulatát figyeltük.:D
Megálltunk a kocsmánál. Rengetegen voltak ott a táborból, vagy 40 autó állt a parkolóban, és éppen karaoke buli volt. Mi kint leültünk. A két kancsóból igaz 4 lett, és az autóból is elővettük a maradék chipseket, és ezt azt, Bálint a pipát (lényeges pont) és a fényképezőket. A sörre visszatérve. Itt nincs zéró tolerancia. Nem ittam, csak két pohárral. A mérték itt nagyjából óránként egy sör, meg amúgy is, utána a rendőr egyenesjárást és stb-t vizsgál először.. na mindegy, lényeg, hogy ennyi belefért itt. Éjfélkor elindultunk vissza. Mi történhetne most már? Hát már úgyis másnap van. Nyilván semmi. Nagyjából 5 perce lehettünk úton, mikor megszólal Bálint: várjatok már, hol a táskám? Jól van Bálintkám, kapsz egy nyakast ott hátul hülye gyerek, nézd meg jobban. Megnézte, aztán eszébe jutott, hogy a kocsi tetejére rakta, mikor beletette a pipát. Optimistába megálltunk, megnéztük az autó tetejét, mert igazából nem mentünk gyorsan, és láttunk hajszálnyi esélyt a lehetetlenre. Nem volt ott. Mondtam neki, hogy hagyjuk a francba, nem érdekel engem már:D, vicceltem csak vele. Aztán eszembe jutott a reggel, mikor odadobtuk a papucsot, fürdőnadrágot, törölközőt, meg pólót, és ő tette el a cuccaimat. Kérdeztem, hogy ez AZ A TÁSKA? Mondta, hogy igen ba**me:D. Húúú az anyád... fordultam is meg, gyerünk vissza. A helytől vagy 150 méterre az út közepén a vonalon volt a táska. Lassítottam és megálltam, aztán láttuk, hogy jön valami szemben, mert világosodik az emelkedő teteje. Na akkor mégsem szállok ki. Vészvillogó, és villogtam a szembejövőnek, nehogy átmenjen már rajta. A tábori buszunk volt az. Esti kimenőről hozta vissza az embereket. Megállt, mondtam neki, hogy oké, minden rendben, csak elhagytunk egy táskát. Felkaptam, mondta, hogy okés, azt hitte, hogy valami baj van, és tovább is mentünk. Nem tudom mit gondolhatott utólag, hogy a bánatba hagyhatunk el egy kocsiból egy táskát. Semmi baja nem volt a táskának, annak ellenére, hogy jöttek már páran szembe velünk, mikor visszafele tartottunk. Elég nagyon nevettünk az egészen. Úgy voltunk vele, most már mindennel figyelnünk kell, ezért még lassabban mentem, mint előtte. Megérkeztünk, minden rendben volt. Ma visszavittem az autót. Ezennel a Niagara-s utunk letudva, sikerrel zárult. Egész nap sokat nevettünk, és jól sikerült, a kisebb nehézségek ellenére is. Elfelejteni biztos nem fogjuk.
Ezzel még mindig csak a teljesség igénye nélkül írtam le mindent, mert annyi mindent láttunk, és annyi minden történt, hogy lehetetlen lenne elmesélni. Egy viszont biztos, direkt olyan társasággal mentem, akik komolyak, megbízhatóak, s ez igaz is volt, és máig fenn is tartom. Elmennék velük ismét, ahogy viccelődtünk is ma velük, hova megyünk a jövőhéten?? Mondjuk Philadelphia? Talán, és még van is benne valami. Holnap meg úgy néz ki Woodstock, koncert. Na az milyen? Biztos jó lesz, ha más nem is, csupán OTT lenni.
Utolsó kommentek