Ma van három hete, hogy megérkeztem. Ami azt illeti, a beilleszkedés szempontjából nem lehetett volna jobbkor jönni. A cégnél ugyanis a legnagyobb esemény az újévi buli. Ebből voltam már kettőn is, mert múlt héten volt nekünk (Gillette), tegnap meg az egyik másik gyárnak. Ezekre voltam hivatalos, mert részben az egyikben dolgozok, részben pedig mert a közvetlen felettesem a másik gyárban van. Tudom fura kicsit, hogy a főnököm, 15 km-rel arrébb ül, de ez van. Ebből az következik, hogy a sajátunkon ott voltak a kollégák, tehát már viszonylag sokakat ismertem. Tegnap viszont az utolsó pillanatban lettem meghívva. Még arra sem volt időm, hogy valakivel beszéljek, hogy ugyan menjünk már együtt, mert nekem kicsit necces itt kiismernem magam. Fél5kor még az irodában voltam, 7-kor meg már az esten, melyhez ha hozzátesszük, hogy 1 óra csak utazás volt az egészből, akkor nem vicces 2,5 óra múlva öltönyben vigyorogni. Ja, vigyorogni, de kire? Senkit nem ismerek. Kaptam egy meghívót, amin most szerencsére angol verzió is volt. Valami helynek a neve címmel. Megjelentem, de mivel ez nem az a gyár, ahol én vagyok, csak a közvetlen felettesemet, illetve az Ő főnökét ismerem, valamint az egyik ottani beosztottat. Pechemre senki nem volt még ott, én meg nem zaklattam őket telefonon. Megálltam a karzaton, a hidegtálas asztalok mellett, gondoltam ez a legjobb hely, ahonnan belátok mindent. Körülbelül 10 perc után kezdtem gyanakodni, hogy talán nem is a megfelelő helyen vagyok?!?. Senki nem kérdezte mikor bejöttem, hogy ki vagyok, mi vagyok? Jelzem, ha próbálta volna, akkor sem biztos, hogy sikerül megtudnia. Illetve semmi, a cégre utaló feliratot nem láttam. Magam mögé néztem, gondoltam, ha már itt vagyok, a nagy rohanás után legalább jól kéne lakni, aztán lehet majd gondolkozni egyéb dolgokon. Ez megtörtént, s közvetlenül ezután megpillantottam a főnökömet, akiről már annyit mondtam, hogy horvát, s nem mellesleg az itteni 4 gyárnak a pénzügyi vezetője. Kicsit hasonló a sorsunk, Ő anno Budapestre került így, mint én aztán egyéb helyekre (azóta nem ment vissza Zágrábba, azért én ezt nem így tervezem). Valamint Ő sem beszéli a nyelvet itt, úgyhogy egy cipőben járunk, de persze a cégnél a legtöbb szellemi munkát végző ember legalább társalgási szinten, de inkább folyékonyan beszél angolul.

Sorsunkból fakadóan többnyire olyanokhoz csapódtunk, akik hozzánk hasonlóak, így bemutattak az amerikai gyárigazgatónak. Nagyon jó fej, beszélgettem vele kicsit, meséltem neki az amerikai élményeimről, mondta, hogy nagyjából ismeri a környéket, ahol dolgoztam, de egyébként Los Angeles-ből való. Kicsit beszéltünk Magyarországról is.
Egyébként, hogy mennyire kicsi a világ, arról csak annyit, hogy az egyik kolléganőm abban a Hershey parkban ismerte meg a férjét, ahol voltam Amerikában, s melyről egy egész bejegyzést írtam. Diákként voltak ott dolgozni ők is, mint én. Nagyjából 10 óra körül beszélgettünk a főnökömmel, s mondtam, lehet tovább kellene állni. Erre Ő mondta, hogy igaz, mert ide Ő csak az arcát mutatni jött, és, hogy "this is not my cup of tea". Lehetne lazítani a nyakkendőn, aztán valami lazább helyre menjünk. Úgyhogy, kevéssel ezután már egy romkocsma szerű helyen voltunk, ahol hirtelen egymásra néztünk, s éreztük, kicsit mintha túl lennénk öltözve. Egyetértettünk, hogy a nyakkendőt legalább zsebre kellene vágni. Érdekes egyébként, hogy valaki a főnökével ilyet tud csinálni, de mondta, hogy Ő az "irodában szokta hagyni a főnök sapkáját". Átmentünk még egy szórakozóhelyre, ahol több céges arc volt, így hirtelen többen lettünk, ám nem sokkal később elindultunk haza.

Az este részemről egyébként elérte a célját, elég sok embert ismertem meg. Egyszer a főnököm mutatott be az egyik 30 körüli srácnak. Gyanús volt, hogy nem lengyel. Bemutatkoztam, mondtam, hogy magyar vagyok. Erre Ő: nagyon megörülve rámnéz: óóóó szomszéd :). Nem értettem, aztán mondja, hogy Ő szerb, úgyhogy innentől globális értelmet is nyer a szomszéd kifejezés. Nagyon rendes volt, vele egy csomót beszélgettünk. Szerbiát illetően kérdeztem a háborúról, hogy mennyire érintette őket, vagy merre laktak? Válasza rövid volt és tömör: többnyire az alagsorban... Ezen kívül mondtam még neki, hogy Goran Bregovic-ot ismerem. Itt van egy száma ha valakit érdekel: Gas Gas.  De egyébként mások is nagyon jó fejek, azt beszéltük tegnap Ricsivel meg Artúrral (róluk később), hogy itt sokkal közvetlenebbek az emberek. Nekem már nem tudom hányan mondták, hogy tudják egyedül vagyok még, keveseket ismerek és, hogy hívjam fel őket, ha mennek valahova csatlakozzak és a telefonszámot adják is, nem csak a levegőbe beszélnek. A kolléganőm férje, (akik Amerikában ismerkedtek meg) mondta, hogy amikor jobb az idő, focizni szoktak egy szabadtéri helyen, ha úgy gondolom, csatlakozzak majd. A szerb srác mondta, hogy jelöljem be facebookon, amikor visszaigazolt, már üzenetet írt, hogy örül, hogy megismert, keressem nyugodtan, ha van valami. A srác akiktől bérlem a lakást meghívott magukhoz, hogy ha bármikor szeretnék, nézzek el, az ő társaságuk beszél angolul, meg csak pár évvel idősebbek. Elgondolkodtató dolgok ezek...

Apropó, már most megtaláltam azt a zenét, ami Portugáliában a Michel Teló-nak felel meg. Íme. A fazon nagyon büntet a klipben, de a helyzet az, hogy eléggé pezsegnek rá, ha bárhol lejátsszák.