Megeshet, hogy lesznek, akik újonnan csatlakoznak, ezért azoknak, illetve úgy egyáltalán összeszedem, hogy mi is zajlott itt eddig. Szinte pontosan másfél évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy a hirtelen kalandossá váló életem dokumentálom egy blog keretei között. Ez utólag még jobb ötletnek bizonyult, mint előtte, amikor is még nem tudhattam, hogy milyen sikerrel teszem mindezt. Egyik oldalról szép számmal követtek barátok, rokonok, ismerősök, de még ismeretlenek is. Másik oldalról pedig, melynek súlyát csak később (akár még csak most, egy évvel később) tudtam felmérni, amikor visszaolvastam, az az, hogy a külföldön töltött 8 hónapom cirka 150 blogbejegyzésben elég részletesen dokumentálva lett. Ez egy felbecsülhetetlen érték, mivel tartalmára részletesen már nem is emlékeznék. Egyeseket az érdekelt, hogy mi történik velem, mit csinálok én. Ebben a mondatban viszont a középpontban én vagyok, és a cél nem ez volt. Inkább az, hogy azért kövessenek, hogy én hol vagyok és milyen az az ott, milyen ott élni, stb. Úgy érzem, ez sikerült, sokan irigyeltek is, mert hát írtam én elég sok mindenről, amit persze meg is éltem egytől-egyig.

Megírtam, hogy milyen néhány hónapig Amerikában élni, milyen a Niagara vízesés, milyen a Time Square-en vagy a World Trade Center helyén állni leomlásuk után majdnem 10 évvel. Továbbá, hogy milyen egy igazán tökös amerikai vidámpark, vagy egy jó kis kocsma a farmeres, pamutkockás-inges, cowboy kalapos törzsvendégekkel, illetve milyen műkaját zabálni egy nyáron át. Aztán, hogy milyen az élet Santa Fe-ban, Zorro földjén, a sok Amigo között, majd pedig egy tipikus filmbéli útszéli motelben. Később írtam ám arról is, milyen megpillantani egy olyan útjelző táblát, hogy Los Angeles (már "csak") 467 mérföld és érezni Nevada perzselő melegét. De ezelőtt még arról, hogy hogyan is néz ki a Grand Canyon, mekkora nagy is az a Hoover gát és milyen pöpec Las Vegas, azzal együtt, hogy milyen félkarún nyerni, kétszer. Ezután pár szó Los Angeles-ről, a Hollywood Boulvard-ról és Venice beach-ről. Amerika végén pedig arról, hogy milyen, mikor hurrikán miatt törlik a járatát az embernek (megfizethetetlen) és milyen poén 36 óra alatt 4 repülőgéppel utazni úgy, hogy este még Los Angeles-ben sétálok, délelőtt már New York-ban, másnap reggel Rómában vagyok és végül itthon. Aztán elég sokat szóltam Portugáliáról, az ottani életről. Közben kisebb nagyobb kitekintésekkel Madeiráról, Madridról, Marrakech-ről, de szörfözésről és egyéb szokatlan dolgokról is. További érdekességekért ajánlom az utolsó összefoglaló bejegyzésemet elolvasásra.

Valljuk be, ezeket olvasva joggal gondolhatjuk, hogy még a savanyú pofáknak is érdeklődőre nyílik a szeme. Ilyen témákkal és háttérrel nem nehéz figyelemfelkeltően írni. Ezt túlszárnyalni nehéz, így meg sem próbálom a későbbiekben, ezért a cél szigorúan az lesz számomra, hogy dokumentáljam továbbra is azokat az időket, amikor Magyarországtól távol vagyok. Remélem logikusan következik a fejleményekből mindenkinek, hogy ismét külhon következik. Hogy miért, hol, mit és mikor fogok csinálni, azt majd később, mindent csak idejében...

A 2011-es időszakot lezáró 150 bejegyzéses sorozat befejező bejegyzést így kezdtem:

"Azt nem állítom, hogy valamikor, alkalomadtán, ha úgy alakul, akkor nem lesz több bejegyzés, de azt igen, hogy ennek a sorozatnak vége. Nincs tovább."

Éreztem én már akkor is, hogy ha nem is úgy, ahogy ezelőtt, de lesz itt még folytatás, jó volt az a külföld.  Leginkább Amerika után én nehezen találtam a helyem sokáig, s nem titkolt szándékom volt a suli után egy évre kimenni dolgozni (Amerikába). Ám ez végül el lett vetve.
Múltkor olvastam egy blogbejegyzést egy lánytól, aki arról írt, hogy milyen neki külföldön, milyen itthon, valamint a tanulságokról. A lényegnek nem is ezt tartom, hanem azt a hozzászólást, melyet a témához írt valaki és melyet szó szerint idéznék:

"Aki már megkóstolta valamilyen formában a külföldi létet, annak savanyú a magyar narancs! Persze, aki még nem kóstolt mást, az odavan a magyar narancstól! Aki már élt külföldön, nem érti az itthoniakat, az itthoniak nem értik őt! A kör bezárult. Mindenki mutogat a másikra és senki nem ért senkit, de aki még nem látott mást, osztja az észt ezerrel! Az, hogy tülekedünk, taposunk, az csak egy dolog. A másik, hogy rettenetesen okoskodunk is. Pedig, ha egy okos hülyéskedik, az nem akkora baj, mint amikor egy hülye okoskodik!"

Gondoltam, csak úgy megemlítem. Állást foglalni nem kívánok, de mond valamit akárki is írta. Azok a magyarok, akikkel külföldön voltam, java részt kint dolgoznak, tanulnak, vagy hamarosan mennek ki, illetve az oly kevés maradék komolyan tervezi, hogy ki kellene menni. Természetesen közülük senki sem a "kimegyek szerencsét próbálni" kategóriába tartozik. Azokat szoktam így nevezni (tisztelet a kivételnek), akik pultosnak, pincérnek és sorolhatnám még minek mennek például az ilyen téren "trendinek" számító Londonba. Ez meg legtöbbek esetében azon kívül, hogy a nyelvet jól megtanulja a Matolcsyénál nem különösebben szebb tündérmese lesz. Ebből fakadóan el is szeretnék határolódni a rendszert és a magyarságot szidó, valamint az "innen menni kell" szemlélettől, mert ezzel én nem rendelkezem. Ezek számomra is ismeretes tények, ám igyekszem azok táborát gyarapítani, akik problémák helyett megoldandó feladatokról beszélnek. 

...ha valaki nyomon szeretné követni, mi folyik jelen nyáron ott, ahol tavaly voltam és amiről a blogomat írtam, az olvashat egy másik blogot. Ezt pedig nem más írja, mint Bandi, aki a munkatársam volt. Mivel ebből a szemszögből kifejlett (már mindent bemutattam tavaly) blogot csak ketten tudnánk írni, így csak Ő maradt, Ő szőheti tovább a szálakat. Unalmas biztos nem lesz, mivel van némi változás. Bár legkevésbé a lány oldali főnökcsere lesz rá kihatással, van itt más is. A jó "öreg" Jason befejezte. Ő volt a főnökünk. Az ellátó személyzetnek szinte kivétel nélkül. Neki voltunk a jobbkeze(i). 15 év után nem tud jönni, mert az állandó egyetemi állása nem teszi lehetővé. Ez azt jelenti, hogy egy közel ezer fős kis falu ellátását egy új ember kezdi a nulláról. Nem csodálom, ha kicsit csokis a naci Bandinál, főleg, hogy még az is zsákbamacska, hogy kit kap maga mellé. Reméljük a legjobbakat. Én olvasni fogom, ha már nem tudok ott lenni. Pedig jobb lenne, de nem tehetem. Államvizsga időpontja túl későn van. Na meg a diplomaosztó, melyről jelen pillanatban az a véleményem, hogy gondolkozás nélkül kihagytam volna, ha csak azon múlik... Úgy érzem, ez sejtet valamit... 4,5 nap múlva indulnak, jó utat nekik! A blog címe:

http://ekezetnelkul.wordpress.com

Ui.: először engem meglepett a nyelvezet, aztán tisztázódott a magyarázatban minden. Egy dolog, hogy ékezetek nélküli, a másik meg, hogy olyan chat-elős nyelvezetű, mely bizonyos idősebb olvasóknak idegen lehet. Oka csupán annyi, hogy telefonról fog íródni a blog, a szabad percekben, olyan kicsit twitter-es módon, ahogy most elképzelem, bár ez lehet csak részben igaz.

De szokatlan újra írni erre a felületre. Márpedig ez történik. Megesett ugyanis, hogy az egyik tábori munkatársam, Bence jobban haladt a videókészítéssel, s a mai nap közzé is tette szerzeményét. Igaz ettől az enyém merőben más lesz, de a nyár hangulatát kellőképpen tükrözi, ezért hozzájárulása után megosztottam a videóját. Jó nézegetést.

Megjegyezném, hogy én is haladok, nagyjából 6 perc már kész van, de hogy mennyi lesz a vége, azt bizony nem tudom, csak azt, hogy lesz egyszer:).

Továbbá, nagy sajnálatomra (bár ez eddig is tudvalevő volt már) hivatalosan is megerősítettem a tábornak a napokban, hogy nem tudok vissza menni, úgyhogy, ne legyen senkiben kétely.

Summer at Camp 2011 Part I by Bence_Csallany

Summer at Camp 2011 Part II by Bence_Csallany

Azt nem állítom, hogy valamikor, alkalomadtán, ha úgy alakul, akkor nem lesz több bejegyzés, de azt igen, hogy ennek a sorozatnak vége. Nincs tovább. Ez a 150. bejegyzés. Mikor még ezt a bejegyzést írtam, nem tudtam, hogy ennyi lesz a vége. A fene gondolta. Azt tudtam, hogy komolyan gondolom, de kérdéses volt, hogy mi lesz belőle. Szerencsére jól alakult, s jöttek az ötletek, gyűltek a témák és szaporodtak a bejegyzések. Word-ben képekkel együtt 12-es betűmérettel 696 oldal lett. Ez közel sem a kevés kategória. Rengeteget kellett ehhez "verni" a billentyűzetet, formázni a képeket, csinálni a videókat, illetve gondolkozni azon, hogy hogy is legyen minden, legfőképpen a folytatás. Sokszor bizony, még én is meglepődtem, hogy olyan frankón alakult minden, s aki folyamatosan olvasta, az láthatta, hogy valahogy mindig volt valami. Szerencsére kevésszer fordult elő az, hogy ne legyen téma, ötlet és feltűnően ismételni kelljen magam. Ennek titka véleményem szerint az, hogy több, vagy inkább sok oldalról kell szemlélni a körülöttünk lévő dolgokat. Aki csak unottan benne él a környezetben, az nagy valószínűséggel nem írja meg a Furcsaságok elnevezésű, igen tartalmas 6 részes bejegyzéssorozatot. De volt ott más hasonló is, mert több téma tartalmazott ilyen kitekintéseket. Ezek tették szerintem hosszú idő után is olvashatóvá. Nem hinném, hogy azok közül, akik olvasták, mindannyian kifejezetten rám lettek volna kíváncsiak. Ez az egyik része, mégpedig, hogy én hogy láttam. Továbbá arról is szeretnék beszélni, hogy én, hogy éltem meg az egész írást, mit jelentett nekem a blog, hogy zajlott annak írása, illetve, hogy mi történt ez idő alatt, míg ezek a sorok íródtak.

Mit jelentett nekem a blog?

Érdekes egy dolog, az biztos. Sokan vannak szerintem, akik azt gondolják, hogy nagy falat, s ha belekezdenének, akkor jönnének rá, hogy kétszer akkora, mint amekkorára először gondoltak. Én nem szeretek - helyesírási - hibákkal, légből kapott valótlanságokkal teli szövegeket közzétenni, s ennek megvan az ára. A fentebb említett számokból kiindulva naponta átlagosan 3 oldal tartalmat kellett szerkesztenem. Minden egyes bejegyzés megírása után, annak közzététele előtt egy utólagos ellenőrzésen, ha úgy tetszik javításon ment keresztül, melynek során elnyerte végső formáját. Biztos vagyok azonban abban is, hogy sokan vannak, akik azt hiszik, semmiség az egész. Azt tanácsolnám, hogy próbálják ki. Gondoljanak bele, hogy sokak fogják olvasni a közzététel pillanatától azokat a sorokat. Biztos, hogy úgy írnák le a gondolataikat ennek tudatában is? Emlékszem, hogy az első 5 bejegyzés milyen nyögvenyelősen ment. Sokat szenvedtem, aztán belejöttem. Furcsa ez. Meg kellett szokni. Ugyanakkor, ha minőséget akar az ember, nem írhat mindig unottan, sablonos szöveget. Ebből fakadóan, ha választékosabban szeretne írni, annak is ára van. Erre csak akkor jön rá az ember, mikor le kell írnia ezeket a dolgokat. Nem gondolom, hogy én lennék alul kvalifikált ilyen téren, viszont sokszor kellett utánanézni szavaknak, hogy hogy is írják valójában. Változatos egy nyelvünk van, azonban ha valaki azt a változatos valójában szeretné használni, meg kell, hogy tapasztalja: nem egyszerű.

A blog írása

Alább egy kép. Ez a táborban készült, véletlen elkapott pillanat. Azt hiszem Mózes volt a tettes. Gondolom, az mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem egy fél órát leülök és "leírom mi a szitu" dolog volt ez az egész. Ettől hosszabb. Egyszer már említettem, hogy idővel kialakult egy gondolkodás, mely főleg az Amerikás időszakra jellemző, hogy mint egy tv sorozatot, úgy kerekítsem a történetet, s mindig írjak valamiről, de lehetőleg valami másról és úgy gondolkoztam, hogy folyamatosan kívülről szemléltem a dolgokat, hogy lássam, mi az amit meg lehetne írni. A teljes időszak alatt egyetlen egy bejegyzés van, ami nem íródott meg. Nagyon hosszú és vicces lett volna, de nem tudtam, hogy valósítsam meg. Ez egy Portugáliában történt eset volt. Főszereplők mi voltunk, magyarok. Gondolkoztam, hogy beszámozom a szereplőket, vagy más névvel említek mindenkit, s úgy mesélek, mivel ellenkező esetben nem lett volna etikus. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy ez az egy megmarad a "mi titkunknak", azonban, ha valaki kíváncsi rá, szívesen elmesélem bármikor. Meg is történt ez már több esetben. Ettől eltekintve viszont szinte mindent leírtam, ami velem történt. Kevés olyan dolog volt, amiről az olvasók nem tudtak. Itt egy kép Amerikából, készül a bejegyzés címmel, kiegészítésként annyival, hogy Kristóf valami olyan érzése került arcán kifejezésre, hogy "nem értem a Te blogodat miért olvassák többen...:@" :) (csak vicc). Furcsa lesz azért abbahagyni. Nem fogok majd azon gondolkozni, hogy mit kellene írni. Szokatlan lesz nagyon.

Mi történt a blog írása alatt?

Eltelt 227 nap, jártam 3 kontinensen, tartósan tartózkodtam 5 időzónában, 6+3 országban, 6+2 amerikai államban, 22-szer repültem, 150 blogbejegyzést írtam, 46 227 km-t utaztam, közel 6 000 fotót készítettem és megannyi élménnyel gazdagodtam.

Ezen felül 16+ helyen kértem ki Big Mac menüt, mely mindenhol ugyanolyan volt. 23 helyen aludtam ez idő alatt és jártam 15 reptéren: Budapest, Róma, New York JFK, New York LGA, Dallas - Texas, Albequerque - Új-Mexikó, Los Angeles LAX, Charlotte-Douglas - North Carolina, Brüsszel, Lisszabon, Madrid, Marrakesh, Madeira, München, Frankfurt.

Jártam néhány érdekes helyen is:

- Santa Fe: Új-Mexikó állam fővárosa. 2 000 méter feletti fekvésével az amerikai államok fővárosai közül ez van a legmagasabban

- Spanyolország: Álltam az Ibériai félsziget kellős közepén Madridban

- Cabo da Roca: voltam Európa legnyugatibb pontján

- Monte, Funchal, Madeira: voltam abban a templomban, ahol IV. Károly, az utolsó magyar király el lett temetve

- Santa Fe: Voltam az 1600-as években épült, Amerika legöregebb házánál, Santa Fe-ban

- Hollywood: álltam, sőt mi több, laktam pár napot majdnem szemben azzal a Kodak Színházzal, melyben az Oscar átadó gálát rendezik.

- Niagara: voltam itt is, Észek-Amerika legterebélyesebb, s egyben legnagyobb vízhozamú vízesése, melynél percenként akár 168 ezer köbméter víz esik alá. Ilyen teljesítménnyel kevesebb, mint 9 nap alatt töltené meg a Balatont (ha az üres lenne:))

- WTC: álltam a 2001. 09. 11-i terrortámadások helyszínénél, a World Trade Center helyén

- Lift: utaztam a világ leggyorsabb kétszintes liftjével

- Las Vegas: Nyertem félkarúval Vegasban, kétszer

- Madeira: megkerültük Madeira szigetét

- Marokkó: Alkudtam Marrakesh-ben

- Route 66: Utaztam a 66-os út vonalának 1/3-án

- Rekord: ez személyes vélemény, de szóljon valaki, aki erre rá tud kontrázni: utaztam 35 órán belül 4 repülővel Los Angeles-től Budapestig, megtéve mindezalatt légvonalban szinte pontosan 12 000 km-t.

Sorolhatnám még hosszasan az ehhez hasonló dolgokat, lenne még bőven, de elég ennyi szerintem. 

Volt tehát egy Amerika és egy Portugália néhány kitérővel. Előbbi nagyságrendekkel jobb volt. Nagyon jól éreztem magam a táborban is, majd pedig az utazás során. Többen mondták akik előző évben is ott voltak, hogy hazamenetelük után egy hónappal jöttek rá, hol is voltak valójában. Ilyen szempontból jobb volt, hogy nekem ott volt egy átmenet Lisszabonban. Sokan otthon ülve olvassák az olyan szavakat, hogy Los Angeles, Las Vegas, Grand Canyon, New York, Madrid, Madeira és tovább, de más olvasni, valamint ott lenni. Amikor ezeken a helyeken voltunk, sosem fogtuk fel, csak jól éreztük magunkat. Néha rohantunk is talán. A legnagyobb ledöbbenés akkor volt, mikor - részben a hurrikán miatt - hazajöttem Amerikából. 35 órát utaztam. Los Angeles-ből Charlotte-ba, onnan New York-ba, aztán Rómában, majd pedig Budapestre érkeztem. Aztán este haza, s Petivel beültem a gyros-ba itt Újvároson. Itt ülni egy csendes kis semmi városkában azzal a tudattal, hogy másfél napja még Los Angelesben sétáltam, egy napja még New York-ban, s kicsit még Rómában is voltam, most meg itt ülök. Azért ez komoly. A legnagyobb élmény nekem a Grand Canyon volt. Utána viszont mindent tudnék mondani a második helyre.
Portugáliát illetően most már elmondhatom, hogy már kicsit szokatlan az is, hogy nem ott vagyok. Volt előnye azért annak is. Most már vasalásra is rászántam magam, illetve "főztem" is többet, s ezzel bár kezdő, de teljes értékű háztartásbelivé váltam. Mindig is mondtam, hogy nekem nem azért kell majd feleség, hogy főzzön, mosson rám, azt megoldom én is (ha kell:)).

A visszatérés furcsa. Nekem könnyen ment, de Amerika után nagyon furcsa lett volna szerintem az átmenet. Petivel beszéltünk is erről. Neki rosszabb volt, ez bizonyos. Egy érdekes dolog még amit megállapítottunk, hogy az az idő amit kint töltöttünk, mintha kiesett volna, és itthon ugyanúgy menne minden tovább. Furcsa, s nehéz ezt megértetni. Teljesen kiléptünk ebből a környezetből. Két és fél hónapra letettük a telefonunkat, de számítógép közelében is csak töredékét voltunk annak amit egyébként szoktunk. Aztán mikor visszajöttünk, egy lehangoltabb világ várt ránk ismét, nyüzsgéstől mentesen bár, de határozottan jobb volt az előtte. Igaz én továbbálltam hamar. Így volt a jó. Nem bántam meg, hogy így alakult minden. Jó volt mindenhol. De mit is eredményezett ez az egész?

Az tuti, hogy olyan érzésem van, mintha a világ összement volna. Az elmúlt bő félévben amit bejártam, az ezt eredményezte. A leutazott általam nagy pontossággal becsült 46 227 km-el a Föld egyenlítői kerületénél is többet utaztam. Magyarul, mintha megkerültem volna a Földet. A legismeretlenebb helyen is sokkal jobban feltalálom magam, főleg ha a beszélt nyelv az angol. Repülővel olyan természetességgel közlekedek, mint vonattal. Emlékszem, az elején még minden papír ott volt a jegyhez, a campleaders is a lelkünkre kötötte, hogy jó az úgy. Aztán már csak útlevéllel mentem a checking pulthoz, míg az emberek a sok laskás papírjukat rendezgették. Legutoljára pedig még boarding pass-om sem volt. Telefonomra küldettem e-mailben. Ebből fakadóan konkrétan az útlevelemmel leadtam a bőröndöt, majd azt sem vettem elő, s konkrétan a kapunál a telefon kijelzőjén, az e-mail-ben lévő vonalkódot tettem oda az érzékelőhöz. Modern, egyszerű dolgok. Ezt szeretem. Ami legjobban zavar, az a pakolás. Főleg, mikor sok időre kell. De nézzük a jó oldalát, hogy rutinos lettem ilyen téren. Ezekből fakadóan sokat változott bennem minden. Sokkal nyitottabb lettem az utazások, az új helyek meglátogatása, megismerése iránt. Továbbá, rengeteget tanultam. Most értettem meg igazán azt, amit az egyik bejegyzésben írtam még nyár végén az utazásunk kezdetén:

"Ma reggel felkeltünk, aztán reggeli után elindultunk a motelből. A tulaj valami fél indiai arc volt. Vele reggeliztünk meg. Ő is tudta a gulyáslevest, és járt is Magyarországon. Legjobban a nőket emlegette, hogy tetszettek neki, úgyhogy tessék pirulni hölgyeim. Utolsó mondata az volt, mikor léptünk ki az ajtón, hogy jó tanulást fiúk. Tudta hova megyünk, honnan jöttünk. Nem értettük, s ezt látta Ő is, ezért hozzátette, aki utazik, az lát, s tanul. Gazdagodjatok hát ti is. Megköszöntük, és továbbálltunk."

Aztán, hogy még miért is értettem meg a szavait, jöjjön két idézet:

"Azok, akik utaznak, minden nap máshol vannak, minden nap csupa újat látnak. És minél nagyobb szeletét ismered a világnak, annál tisztábban látod a dolgokat" /Gaál Viktor/

Mert bizony...

"A világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa" /Szent Ágoston/

Olyan tapasztalatokkal gazdagodtam, annyi emberrel találkoztam, annyi mindent láttam, tanultam, hogy átalakultam egy két lábon járó útikalauz kezdő kiadásává. Az egész miatt talán irigyelnek néhányan, de leírtam néhány bejegyzéssel ezelőtt, hogy ez nagyon nem a pénzen, vagy csupán szerencsén múlik. Aki már ezt pont nem teheti meg, az se irigyeljen, hanem célja legyen valami hasonló, mert "Minden álmunk valóra válhat, ha van bátorságunk a nyomukba eredni" (Walt Disney).

Végül, de nem utolsó sorban pedig, jöjjön egy nagy tanulság, egy kisebb történet mindenki számára. Arról, hogy apró dolgok, egy szó, egy pillanat hogyan változtatják meg az életünket akár egy, vagy több év múltán.

2010. májusa. Érkezik egy e-mail. Tandem partnernek nevezett segítőtársakat keresnek külföldi diákok mellé, akik a Corvinusra fognak jönni az őszi félévben. Jó ez arra, hogy gyakorolja az ember a nyelvet, esetlegesen külföldi barátokat szerezzen, plusz pontokat kapjon ezért későbbi csereprogramra való pályázáskor, és még sorolhatnám. Hátránya nincs szerintem, ha csak azt nem nézzük, hogy időt kell tölteni vele, segíteni ügyes bajos dolgokban, a kezdéshez. Gondoltam, miért ne. Kitöltöttem az online jelentkezési lapot. Volt egy rubrika, melyben meg lehetett adni, hogy abban az esetben, ha lehetséges, milyen nemzetiségű egyént szeretnék partneremnek. Gondolkoztam. Mindenképpen olyan legyen, akinek angol az anyanyelve. Brit ne legyen, mert a brit angolt nem szeretem, meg ott mindig esik az eső. Logikus nem? :) Legyen amerikai, az jó lesz. Ez az egy szó. Ennyi. Innen indult nagyon sok minden. Teltek múltak a napok, megjöttek a srácok augusztus végén, s én már a reptéren vártam őket. A Dél-kaliforniai egyetemről jöttek 5-en, jóformán csoporttársak, de lényeg, hogy ismerték egymást. Mindenkinek volt ilyen Tandem partnere, csak rajtam kívül még egy kivételével nem vette komolyan a többi. Konkrétan nem is nagyon találkoztak velük. Ehhez képest, engem már mind ismert mielőtt ide jöttek, mert leinformáltam mindenről Pierre-t. Az Ő társa voltam én. Az első napokat majdhogynem 0-24-ben velük töltöttem, de később is igyekeztem nekik segíteni amiben csak lehetett, illetve elmentünk ide-oda ha úgy alakult.
2010. december közepe, karácsony előtt menne haza mindegyikőjük. Nem tudom, emlékszik-e még valaki, de akkor elég hóviharos napok voltak karácsony előtt. Több nagy repteret zártak le, megbénult a légi közlekedés. Pierre gépe 23-án ment volna, de törölték, s első körben 27-e előtt nem tudtak helyet találni neki. Ez azt jelentette volna, hogy egyedül itt marad Pesten karácsonyra, mert a többiek gépét vagy nem törölték, vagy jutott másikon hely nekik. Fent maradtam vele egy nappal tovább Pesten, pedig már jöttem volna haza. Úgy volt, hogy eljön az albérletből hozzám, azonban az utolsó pillanatban, ami egyébként még dec 22-e hajnal volt, kapott egy telefonhívást a légitársaságtól, hogy vagy megy most "azonnal" ha tud, vagy 27-e. Természetesen nem gondolkozott egy percet sem, hívott, segítettem neki és mentünk. December 22-én elköszöntem tőle Ferihegyen. Hazaért rendben. Ekkor már tudtam, hogy menni fogok Amerikába. Említettem is nekik. Annak viszont még kevés esélyét láttam, hogy meg is tudom majd látogatni őket a túlparton.
2011 augusztus 21, reggel 6 óra. Beszállunk New York-ban a nyugati part felé, Új-Mexikóba tartó gépbe. Mégis így alakult, hogy eljuthattam oda, találkozhattam velük. Néhány nappal később már Los Angeles-ben voltunk, velük vacsoráztunk. Mikor találkoztam szüleikkel, mind tudta, hogy kiről van szó. Meséltek rólam. Az elkövetkezendő napokban több dolgot csináltunk, illetve később már csak én csináltam velük, mert Peti el kellett, hogy induljon vissza. Történt ugyanis, hogy az Irén nevű hurrikán keresztülhúzta istenesen a számításainkat és törölték a New York-ba induló járatunkat. Emiatt én tovább maradtam Los Angelesben, de ezeket a napokat több bejegyzésben is megörökítettem. A végén már nála voltam. Bár egyáltalán nem vártam, visszakaptam tőle kamatostól azt a segítséget, amit én adtam neki anno. A sors meg úgy hozta, hogy megtörtént ugyanaz. Törölték a járatomat és nem nagyon volt választás, de nekem is megoldódott szerencsésen minden. Ezzel persze a barátságunk még szorosabb lett. De mi kellett ehhez? Egy szó. Amerikai. Ez az egy szó, ha akkor nem kerül beírásra, ez az egész bárhogy máshogy elsülhetett volna, de kötve hiszem, hogy jobban. Pont ott lakik, ahol ott ragadtam. Minden pont úgy, pont akkor, hogy egy picit ha másképp alakul, akkor nem mosolygós lesz a vége.

2010. szeptember 07. Budapest

2011. szeptember 01. Los Angeles

Ehhez kapcsolódóan pedig egy apróság még. Emlékszem, mikor olvastam Tvrtko történeteit, mindig volt bennem egy kis kétség. Az az érzés, hogy ez nem lehet így. Olyan véletlenek folytán találkozott valakivel, derített ki valamit, pont ott, pont akkor volt jó helyen, ami ahhoz kellett, hogy egy Pokoli történet megszülessen, vagyis napvilágot lásson. Most már nincs kétségem. Ha így él az ember, akkor történnek "véletlenek". Többször volt nekem ilyen az írás során.

Most pedig, nincs más hátra, mint hogy megköszönjem többek segítségét, melyet az utóbbi időben kaptam.

Köszönet

Elsősorban azoknak, akik olvasták a blogot, visszajelzéseikkel segítettek engem. Azoknak, akik ezek alatt a hónapok alatt segítettek nekem, hogy könnyebben menjen minden, vagy egyáltalán meg is valósulhasson. Szilvinek hivatalos ügyek intézése, Esztinek a sok sulis dolog miatt, Tamásnak a beadandókkal kapcsolatban - megcsináltuk!:), a barátoknak, de különösen Csabának, Gergőnek, valamint azoknak, akik utam során velem tartottak: Petinek Amerikában, Ádámnak, Benedeknek, másik Petinek Lisszabonban. S végül de nem utolsó sorban a Campleaders-nek, az Erasmus programnak, s a családnak, hogy mindez megvalósulhatott.

Vége

Ugyanakkor, nem tudom mit írjak. Mióta itthon vagyok, nem is tudok igazából mit írni. Valahogy a kedvem sincs meg hozzá. Talán mert vizsgáztam folyamatosan? Meg lehet az is. A hétvégére ki is égtem, de Tamás szolidaritást vállalt velem ami azt illeti. Oly jól ment az eleje. Amelyik vizsgától a legjobban tartottam, meglepően jó lett, a többi meg csak simán. Amivel viszont nem számoltunk kellőképpen, az a tegnapi. Ez bizony nem lett meg és mivel nincs is több vizsga lehetőség, így következő félévben kell felvenni. Ami azt illeti, nem bánt, mert tényleg sok volt ez így már, a kinti félév + az itteni. Így a végére, utolsó lehetőségként megtapasztalhatom, milyen az, ha nincs meg egy vizsga. Emellett persze azt is, hogy a nem teljesített kreditek után fizetni kell... Ez bosszant csak. Na mindegy. Egyébként, lazák voltunk, mert konkrétan mindenből úgy mentünk, hogy egy töltény volt a tárban, s ha nem találjuk el a "céltáblát" akkor annyi. Egy nem sikerült, nem jól készültünk rá, előfordul. Ezután, elromlott a laptopom töltője. Isteni szerencse, hogy itt Pesten az első két személy akinél lehetek (Csaba/Gergő) ugyanolyan típusút használ, másképp, bepánikoltam volna az biztos. Gép nélkül még a cseréjét/javítását se tudom elintézni. Remélem más nem lesz már. A jó hír, hogy a Dell cseréli és holnapra küldi is, az amúgy 18e Ft-os eredeti töltőt... Ilyenkor örülök, hogy Dell-es vagyok. Mikor más (2 év után) már rég elfelejtette a garancia szót, rólam még mindig készséggel gondoskodnak.
Másrészről meg volt mára egy hirtelen jött jól fizető meló, melynél angol tudás és vakírás volt fontos egy szükségmegoldásnál, így jobban viseltem volna a cserét is akár... 

A hétvégén hazatérek, ugyanis, mióta megjöttem (ma lesz egy hete), még csak Pesten vagyok. Minimum egy hetet otthon töltök. Erre nem volt példa több, mint 7 hónapja. Aztán vissza Pest, kezdődik a félév. Igaz, tárgyam már nincs, mert ami nem lett meg, abból csak vizsgázni kell majd, de vettem fel nyelvet. Portugálból szaknyelvi előkészítőt, ami viszont gyanús, hogy érdeklődés hiányában nem fog indulni, így a valószínűbb helyette a kezdő kínai. Igen, az:). Emellett a szakdolgozatom kellene írni gyorsan, s valami munkahelyet találni. Közeleg a nagybetűs élet, vagy csak benyomva maradt a CAPSLOCK?!

So, the moment is here. I've always wanted to write a post or even more in english. As I get through posting here soon this is the right moment when I can write some words to You. First of all, one reason is to know when Moses will check this share on Facebook, because of the title "best pics" and he is going to think that even though he cannot understand anything, he can see the photos, but right after the click, he is going to realise and feel the next: "Baaadddzzzmeeeg, I can understand what you mean..." Yeah, its true. Here is the other reason: This post is donated for those foreign people who were my co-worker, flatmate, roommate, a simple mate during a trip or those who even became my friend, especially you Moi:). In our common language I would like to say thank you to all of You. Almost everybody knew/knows I've written this blog. Some of you were mentioned here, but I'm sure just in the best way;). So, here are some rows for you, even you read it once or not.
This is just a short post only with pictures. You know, I'm not a pro photographer and I don't have the proper devices to take stunning pictures or something.. But I've always tried to do my best with my Pana Lumix and Iphone 3gs (first four pics.), and the result is here. I tried to collect 24 pictures from those I took at different places that I visited during my trips. It took 217 days mostly in the US and in Portugal. I hope you will enjoy it and vote for the best one below. Thanks.

Nem vagyok profi fotós, s ahhoz illő felszerelésem sincs. Ami volt, abból viszont próbáltam minél többet és jobbat kihozni. Történetesen egy Iphone 3gs telefon és egy Panasonic Lumix fényképező volt szinte minden pillanatban velem. Az alábbi 24 darab képet 5 556 képből válogattam ki. Nagyjából ennyi az, amit készítettem a mai napig eltelt 217 nap alatt. A képek kiválasztásánál fontos szerep volt, hogy amennyire lehet, minden helyről válogassak, ahol jártam, de ezt a feltételt megelőzte a kép minősége. Utóbbi csupán az én véleményem alapján minősíthető, tehát ezek azok, melyek nekem tetszettek, s melyek jó emlékeket is idéznek fel egyúttal. Nem számított, hogy mit, vagy esetleg kit ábrázol az adott kép. Az első négy a telefonnal készült, természetes, hogy ezek minősége elmarad a többitől, de a maguk módján szerintem megállják helyüket. Továbbá, a 7. kép csak azért került ide, mert szerintem az lenne a legjobb, ha nem az autóból készült volna. Igazából, ha úgy tetszik, a végén a szokásos módon (SUBMIT-el jóváhagyva, névtelenül) szavazni is lehet a legjobbra, talán még lesz szerepe valahol. A sorrend jelentősége nélkül ezek lennének hát:

1.) Equinunk, Pennsylvania, USA - Tábor

2.) Los Angeles, California, USA - Boba

3.) Cais de Sodré, Lisbon, Portugal - A megérkezés

4.) Cais de Sodré, Lisbon, Portugal - Az utolsó napok

5.) Niagara Falls, Ontario, Canada - Niagara

6.) New York, New York, USA - Kontraszt

7.) Route 40, Arizona, USA - Úton a Grand Canyon-hoz

8.) Grand Canyon Village, Arizona, USA - ...

9.) Hoover Dam, Nevada, USA - Alvin

10.) Hoover Dam, Nevada, USA - A gátról

11.) Las Vegas, Nevada, USA - Venetian Hotel

12.) Venice Beach, California, USA - Beach

13.) Venice Beach, California, USA - Pálmafák, aranyhomok

14.) Irvine, California, USA - Zöld tea fagyi

15.) Costa da Caparica, Almada, Portugal - Naplemente

16.) Oriente, Lisbon, Portugal - Vízesés

17.) Canical, Madeira - Első nap

18.) Sao Jorge, Madeira - Kavicsok

19.) Porto Santo, Madeira - "Jurassic Park"

20.) Monte, Funchal, Madeira - Miasszonyunk temploma

21.) Madrid, Spain - Egy sikátor

22.) Madrid, Spain - Jardin

23.) Jardim Majorelle, Marrakech, Morocco - Yves Saint Laurent Memorial Garden

24.) Sintra, Portugal - Már értem miért nem az úton kellett mennünk ekkor...

Lement az utolsó nap. Összepakoltam. Hosszú idő után utoljára. Ezt utálom a legjobban. Húztam ameddig csak lehetett, mert oké, hogy egy üres kis szoba volt ez mikor ide jöttem, de mostanra eléggé be lett lakva. Amit lehetett, azt kidobtam, de azért minden kis hülyeség emlék marad, ezért igyekeztem minél több dolgot hazavinni. Így van ez az előttem lévő papírlapokkal is, melyekből fel lehetne idézni az itt töltött időszakot. Mindig van az íróasztalomon egy A4-es papír, s arra írok emlékeztetőket. Na ezen is volt minden. Telefonszámok, meeting-ek, repülőgép kódok, otthoni sulis dolgok, s itteniek. Ebből egy köteg papír lett mostanra. Így, hogy elraktam őket, már egyből hiányzik, mert tudom, hogy ezzel a bejegyzéssel kapcsolatosan is írtam rá valamit, de nem kutatom fel most már.

Az előző bejegyzésben nem zengtem ódákat a helyiekről az az egy biztos. Nem akartam viszont egy olyan, fényesnek kevéssé sem mondható bejegyzéssel búcsúzni Lisszabontól, Portugáliától. Egy időre persze. Ahogy a címben is írtam: Viszlát Lisszabon. Erről beszéltem múltkor is, mert biztos vissza jövök még ide valamikor. Ugyanakkor, nem árulok szerintem zsákbamacskát, hogy iszonyatosan jól nem éreztem magam itt, s valamelyest a többi magyar "sorstárs" nevében is beszélhetek. Emlékszem Petire, meg Ádámra, mert ők itt maradtak karácsonykor és már mindenük ki volt mindennel. Nekem az első hét volt rossz csak, de az meg betudható a nagy rohanásnak, mert ami ott történt, azért semmiképp sem mondható szokványosnak. Sok minden máshogy van, mint otthon, idő kell az alkalmazkodáshoz, már ha egyáltalán nyitott rá az ember. Idővel viszont eljön az a pillanat, ami sokaknak bizony sosem. Ezért vagyunk mi szerencsések. Az, hogy itt lemegyek a boltba, elmegyek suliba, lemegyünk futni a partra, olyan természetessé vált, mint az, ahogy mindezeket otthon tettük, tesszük. Benedek meg én voltunk olyan szerencsések, hogy karácsonykor hazamentünk, s ez egy szempontból jó volt. Amikor visszajöttünk, máshogy néztünk mindenre. Annyira az az érzés volt bennem, mintha Pestre mennék fel egy hétvégi hazalátogatáskor. Csak most nem vonat, hanem repülő hozott és egy régebben még teljesen ismeretlen városban vagyok, ahol mindenki máshogy beszél. Úgy, ahogy még én is alig értem... Hiába tudok sok mindent már, az angol automatikus lett, ha nem otthon vagyok, s elnyomja szerény portugál tudásomat:).

Azzal tehát, hogy volt lehetőségünk kicsit hazamenni és visszajönni, kirugaszkodva kicsit ebből a környezetből, majd vissza, teljesen más megvilágításba kerültek a dolgok. Ugyanezt mondta Benedek is. Amikor kisétáltam a reptérről felszálltam a buszra, ami azt se tudtam merre visz. Nem is néztem, már nem kell. Ezek mellett a dolgok mellett eddig elmentünk. Természetessé vált sok minden, aminek értékét akkor fogjuk felmérni, mikor kikerülünk ebből a környezetből és otthon visszagondolunk. Az olykor kissé árnyalt napokat azért sok jó dolog tette színesebbé. Úgy gondolom, hogy új barátságok is köttettek ezzel, melyek jövője otthon majd elválik. Sokat utaztunk együtt, szórakoztunk, kínaiba mentünk:) és bár túlzásba semmiképpen sem vittük, azért buliztunk is nem egyszer. Ezek a dolgok tették felejthetetlenné. Magyarnak lenni meg amúgy is érdekes itt, mint már említettem egyszer.

Az ország rengeteg gyönyörű környékkel van megáldva. A város is bővelkedik ilyenekben. Amikor idejön az ember, akkor minden olyan más és egyedi, mint sehol máshol. Elárulom, ezek hosszútávon garantáltan nem a fenékig tejfel érzést fogják kelteni az emberben, de egy-két hétre pazar. Aztán mikor beáll egy itteni mindennapi élet, akkor változnak a dolgok. Most viszont, így a végén, ha valaki megkérdezi, akkor az a válaszom, hogy örülök, hogy Lisszabont választottam, s itt töltöttem el ezt a félévet. Sokan talán meg is köveznének, ha nem így vélekednék, de azt nem kell elfelejteni, hogy én nem nyaralni voltam itt, s egy különösen nehéz egyetemen próbáltak minket is gyötörni a helyi diákokkal együtt. Miért hagytuk magunkat? Tárgyainkat teljesíteni kell, ha már kaptunk támogatást. Ez így működik. Ingyen élet nincs sehol sem. A kérdőíves bejegyzésben is leírtam, a szerencse kevés lett volna ide...

Holnap tehát véget ér valami. Egy olyan valami, ami úgy érzem többféle szempontból sokat változtatott rajtam. Változtak az idők azóta, hogy eljöttem otthonról és ez után a sok minden után kell egy kis idő az újra "beilleszkedéshez". A nagy gondolatokat viszont nem fogom most leírni, azokat az utolsó bejegyzésre tartogatom.

Délután 2-kor indul a gépem, estére leszek otthon az átszállás miatt. Otthon vizsgák sora vár rám, ezért haza sem megyek míg le nem tudtam őket. Ez nagyjából 10 nap múlva lesz. aztán... nincs tovább. Egy darabig még közvetítek, aztán utolsó bejegyzés és videó, ha kész van. Ennyi. De még van azért néhány dolog. Csütörtökön jön a bejegyzés a képekkel. Szombaton meg lehet még Szabika is szerepelni fog, mert bátyáméknál töltöm a hétvégét:).

Akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Mindenek előtt leszögezném, hogy ez a bejegyzés az én, valamint más magyar, továbbá kanadai, amerikai, s ki tudja még milyen nemzetiségű egyének véleményét tükrözi. Vélemény, mely egyöntetű, legalább is a magyarokat tekintve biztosan. A mindennapi életet írom itt le, a helyiekkel való interakció oldaláról. Avagy, milyenek is lennének a portugál emberek.

A helyzet az, hogy nem egy nációval találkoztam és éltem együtt - ha csak ezt a fél évet nézzük - az utóbbi időben. Találkoztam ezzel-azzal, jóban lettem sok mindenkivel. Ha viszont megkérdezi valaki tőlem néhány hónap múlva, mikor otthon leszek, hogy van olyan portugál csoporttárs, vagy bárki is, akire írnék egy e-mailt, hogy mi újság, akkor azt mondanám, hogy nem. Sőt, erre a magyaroknak egyöntetűen ez a válasza. Tovább megyek, nem velünk van a gond, más is így vélekedik. Miből fakad ez? Természetesen ez alatt a közel 5 hónap alatt volt idő gondolkozni és informálódni. Beszéltem sok mindenkivel. Kívülállókkal, akik valamelyest azért kötődnek ide, valamint olyan újoncokkal, mint amilyen én is vagyok. Az elmélet pedig előállt, s a következőképpen hangzik. 

A portugálok különös egy jellemmel rendelkeznek. Leginkább a büszke szó lenne igaz rájuk, ebben értettünk egyet. Soha nem sértenek meg senkit, soha nem mondanak rosszat senkire, nem ítélik el az embert azért mert bármilyen más nemzetiséggel rendelkezik, csupán érződik valami a levegőben, amit ha itt tartózkodik az ember megérti, mi is pontosan. Leginkább az egyetemen tapasztaltuk ezt, mert ott voltunk a legtöbbet velük. Ott rátett erre a büszkeségre egy lapáttal az is, hogy az ország legjobb, nemzetközi színvonalon is jeleskedő elit egyetemén vagyunk és a diákok ezt egy percre sem felejtik el. Az elmélet tehát az, hogy Portugália egy gyarmatosító nagyhatalom volt. Nem véletlen vastag a volt szó. Ugyanis ezt mindenki tudja, hogy volt, kivéve ők nem. Ez él bennük, hogy ők a legjobbak, ők tudnak mindent a legjobban, hátradőlnek és nem vesznek tudomást sem a problémákról. Az amerikai lakótársam John szerint ez lesz a vesztük. Ezért tartanak ott ahol, ami a válságot illeti, és ezért van ott a levegőben valami, amit mi is érzékelünk. Furcsa dolog ez mindenesetre, de az elmélet eddig megállta a helyét.

Néhány történet a mindennapokból. Az, hogy az utcán sétálok, jön szemben három helyi egymás mellett, képes félreállás helyett nekem jönni, nem meglepő. Ilyenkor én azt szoktam csinálni, hogy megállok, aztán jöjjenek ők nekem. Ezt a srácok is mondták, sorozatos esetek történtek, nem légből kapott. Ezzel egyenértékű a metróra felszállás. Mivel a buszra első ajtón van a fel-, hátsón a leszállás, ott nem fordul elő, de metrón egyből startolnak ahogy kinyílt az ajtó. Nem várnak, hogy leszálljon aki le akar, csak mennek. Azért otthon is van egy-két beszari, aki fél, nehogy elmenjen nélküle a busz, vagy a metró. Itt volt olyan, hogy az ajtóban álltam többed magammal és mikor megállt a metró, az ajtónyitás után egyből felszállt egy srác. Mindezt úgy, hogy én még le se léptem, de ő már fent volt, ráadásul félig elállva előttem az utat. Ilyenkor (erőviszonyok felmérése után) vállal szoktam igazítani egyet az illetőn, ami megtörtént jelen esetben is, úgyhogy visszakerült a peronra a srác. Valahogy nem reklamált a történtek miatt...
A másik, mikor egész nap suliban voltam és este álltam a megállóban. Laptoptáska volt a vállamon, mely hátam mögé kilóg valamelyest. A peronon előttem és mögöttem minimum 1,5-1,5 méter üres hely volt, ennek ellenére egy boldog pár egymást átkarolva úgy ment el mögöttem, hogy éppen nem verte le a vállamról a táskát. Ezek után rájuk néztem és azt láttam, hogy továbbmentek. Pedig ez az a kategória volt már, ahol a bocsánatkérés is kevés. Otthon ha véletlen nekem jön valaki, egyből bocsánatot kér (legtöbb esetben... de itt ez az általános!). Ezek után már gondolom nem is meglepő, ha a boltnál sorban álláskor a mögöttem levő mami ledobja a kosarát a földre, de úgy, hogy félig a lábamon landol. Ez természetes. Folytassam még? :) Hosszú a sor, de nem hiszem, hogy van értelme. Olyanok kicsit, mint a neveletlen gyerek. Neveletlenek, mert zsebkendőt is keveset használnak. Inkább szipognak naphosszat, vagy... Múltkor beültem vizsgára. 3 órás vizsga. Elkezdődik, aztán a mellettem levő elkezd szipogni, de úgy durván. Na mondom.. ezt jó lesz végig hallgatni. Nem túlzok, 10-20 mp-enként szipogott.

Ilyenek lennének ők. Kivételek persze vannak. Sajnos nekem csak három adatott meg. Egyik a lakás tulaja, ahol bérlem a szobát, a másik a nyelvtanárom a harmadik meg talán még az eleinte itt lakó madeirai srác. Ők kedvesek, figyelmesek és érdeklődőek. Ellenben a többi vagy nagyon semleges, vagy negatív. De a fenébe is. Megszoktuk. Simul az ember, ennyi idő alatt meg főleg. Fura is abban a tudatban lenni, hogy már csak 2,5 nap és otthon leszek "végleg". Már múlt héten azt beszéltük Benedekkel, meg a többiekkel, hogy mikor jövünk vissza... :D Nem hiszem, hogy a közeljövőben. Ami engem illet, ha megyek is valahova, az egy ideig nem Lisszabon lesz, mivel más terveim vannak. Az viszont bizonyos, hogy vissza fogunk még jönni, mert akárhogy is nézzük, ez lett a második otthonunk.

Az elején említettem ugye, hogy sok nációval volt dolgom mostanában. Gondolkoztam azon is, hogy velünk lenne a baj(?), amikor rá kellett jönnöm, hogy nem lesz olyan portugál, akivel tartanám a kapcsolatot. Aztán a sors pikantériája, hogy pont most, mikor elkezdtem írni a bejegyzést, akkor kezdtünk el beszélgetni Mózessel, tudjátok a "kis" mexikói szakács a táborból:). Kesereg, hogy nélkülem nem lesz olyan ez a nyár a táborban, mint a tavalyi. Én meg csak biztatom, hogy ne parázzon, majd alakul az valahogy. Aztán meg olyanokról beszéltünk, ami máskor is volt már téma, hogy majd eljön valamikor Magyarországra, én meg Mexikóba hozzá. Ha ez teljesen véletlenül akkor is feljön, mikor egy ilyen bejegyzést írok, akkor úgy gondolom, hogy nem velünk van a baj, határozottan nem...

Hogy véletlen se legyen lehangoló, vagy negatív a bejegyzés, van egy ajándék bejegyzésem, mely csak itt érhető el.

Ezért külön köszönet mindenkinek aki eddig kitöltötte. Meglepődtem, mikor rögtön az első 10 kitöltőből 8-an névvel együtt válaszoltak, mert nem számítottam rá. Többen írtak buzdító szavakat, kisebb kommentárokat az erre hivatott résznél. Ezeket is köszönöm, s bár egy-két személlyel már beszélgettem ennek kapcsán, mindenkivel nem tudok azonnal. Ami azt illeti, ezután is ki lehet még tölteni, sőt, viszont ennek a helyzetjelentésnek az eredményén nem változtat már.

Először néhány szó arról, hogy miért is voltam kíváncsi, miért csináltam ezt a kérdőívet. Bár negatív kritika - néhány baráti viccet leszámítva - nem ért, a célom nem az volt, hogy dicséretet kapjak. Mint mondtam, név megadása nélkül nem tudom, hogy ki tölti ki, ezért nyugodtan oda lehetett volna mondani, ha úgy tetszik. Nem tetszett. Ez persze jó. Na, de, az alapvető oka az egésznek egy idézetben rejlik. Sajnos nem tudom pontosan, de valahogy így szól: "minden hozzánk vágott kő leendő bölcsességünk szobrának talapzatát alkotja". A lehetőség itt volt, de nem jöttek azok a kövek, a bölcsességem szobra pedig még nincs kész, úgyhogy majd legközelebb. Hibáiból tanul az ember, ettől diszkrétebben pedig nem lehet megadni. 
A másik fontos ok az volt, hogy meg akartam tudni, ki mit gondol arról, mennyibe kerülhetett ez az egész. Tartottam attól, hogy egyesek nagyon sokban és elérhetetlenben gondolkoznak. Szerencsére ebben nem lett igazam. Ebben persze nagy szerepe volt annak, hogy sokan informáltak voltak a dolgaimat illetően, illetve, ha valaki hűen olvasta, lejött neki, hogy mi újság. Nyilván nem konkrét összegekkel, de erre is hamarosan fény derül a kiértékelésnél.
Legutolsó sorban pedig, kíváncsi voltam, nagyjából milyen arányban olvasták a blogot rokonok, barátok, ismerősök és olyanok, akik eddig nem ismertek. S persze ha már ezek megvannak, akkor jöttek még az ötletek, amik belekerültek. Nézzük is akkor.

Jöjjön egyből az első kérdés, s annak kiértékelése is. Szívesen betenném az összesről - a google által automatikusan - készített diagramot, de némelyiknél az elnevezés elcsúszik, vagy lemarad a fele, nekem meg most nincs időm belenyúlkálni, mivel csak képként tudom kezelni. De, az első még vállalható, úgyhogy nézzük.

Az olvasók 75%-a szerint jól írtam arról, ami történik velem, s ez átjött nekik is. 71% szerint sok érdekesség is volt a saját történeteimen túl. Igyekeztem is, hogy ez meg-valósuljon, örülök neki ha sikerült. Hellyel közzel azért kíváncsiak is voltatok arra mi van velem (58%), illetve poénosnak is tartottátok (50%). Alapjáraton nem gondolom, hogy egy vicces gyerek lennék, de azért néha visszaolvasva egy-egy bejegyzést még én is felnevetek. Talán azért is, mert megéltem, így más, mint leírás alapján átélni. Annak viszont nem örültem, hogy a kakukktojásként betett "nyári szünetre ment a barátok közt" többet kapott, mint az, hogy "tök jók voltak a képek". Igyekeztem pedig:). Pár napon belül lesz egy bejegyzés a blog indulása óta készült, általam legjobbnak tartott képekből. 20-21 db, 5 556 db-ból kiválogatva, szinte mind különböző helyről. Remélem az tetszeni fog.

Amúgy meg... 29%-ban rokonok olvastak, 33%-ban haverok, barátok, 17%-ban ismerősök, s 21%-ban ismeretlenek. Fura volt nézni a kitöltéseket, s látni, ebben a sorban azt a választ, hogy: "nem ismertelek eddig, csak ráakadtam a blogra". Volt tehát jó pár ilyen is. 

A következő kérdésnél meglepett, hogy nem jött negatív minősítés. Leszámít-va azt az egy-két baráti viccet, melytől megtisztítot-tam a mintát, hogy torzítá-soktól mentes legyen. 79% szerint sok újat mutatott a blog, s 71%-kal a részletes alapos kidolgozás lett a második helyezett. Továbbá, itt már feljebb tornázta magát a vicces kategória a dobogó legalsó fokát kapva 63%-kal. Tanulság: részben poénossága miatt csak 50% követte a blogot, de 63% gondolta viccesnek. Ami az első két helyezettet érinti, igyekeztem rendesen. Nem győzöm felsorolni azokat a részeket, mikor elkanyarod-tam kicsit a témától, hogy jobban alátámasszak valamit, vagy csak úgy kanyarítsam, hogy egy normális történet legyen belőle. Fene gondolta az elején, hogy ezek így fognak sikerülni... csak jött magától. Ami biztos, hogy ezekhez sok időráfordításra volt szükség. Nem szeretek valótlant állítani, ezért minden egyes szám mögött áll valami, hasra sosem ütöttem. Azt például, hogy mennyit utaztam ez alatt az időszak alatt (leszámítva az egy helyen tartózkodáskori ingázásokat) 30-40 perc alatt adtam össze. Az csak egy szám. Nem kicsi, de szerintem +/- 500 km-es pontosságú a becslés. Még nem szerepel sehol. Majd fog.

Arra a kérdésre, hogy Te belevágtál volna, 50%-ban az a válasz jött, hogy talán. 37% mondott igent, míg a maradék nemet. Azért, ezt megkérdeztem volna az elején is. Utólag, így, ahogy én megéltem, lehet más a hangulata. Ebbe más is belevágna szívesen:). Nem mindenki így élte meg például a nyarat sem. Bátorság kell hozzá, az biztos. Mindjárt kitérek még erre.

A következő kérdésre adott válasz konzisztens az előzőekben adott válaszokkal, úgy érzem. A blog írásába csupán 21% vágott volna bele, míg 79% nem. Azért ez beszédes. Nem egyszerű, így ahogy én csináltam. De két oldala van. Rengeteget tanul az ember. Mind új ismereteket, mind helyesírást, s ha nem akarja elunottá tenni, akkor egy kis választékos beszédet is minden bizonnyal. Arról persze nem is beszélve, hogy milyen mennyiséget írtam. Szerencsére nálam ez nem probléma, mivel vakírok, szóval gyorsabban tudok írni, mint gondolkozni azon, hogy mit írjak le:).

Azok közül, akik ismertek korábban, 70% gondolta úgy, hogy a blog olvasása során ezt várta tőlem, de emellett egy új oldalamról is megismert. Hát, nem is tudom, ideje volt lassan 25 év után. Bár, lehet csak én titkoltam jól. A maradék pont ezt várta tőlem.

Paulo Coelho-tól idéznék a következő kérdéshez. "Az utazás soha nem pénz kérdése, hanem bátorságé". Hát, persze, sokan fellázadnak most. Olyan ez mint a "pénz nem boldogít (csak amit veszel rajta)". Esetemben viszont most igaz. Pénz nélkül nem megy semmi se ez tuti, de én azt kérdeztem, mennyibe került az egész. Amerikát illetően, mint már mondtam, nulla. Nem nagyon mondtam senkinek sem, hogy mennyit kerestem Amerikában, csak annyit, hogy nézze meg hova jutottam el belőle. Az úgy gondolom mond valamit. A kikerülés költsége volt valamennyi. Ez egy olyan összeg volt, melyet ha itthon maradok, felélek. Sőt, ha például elmentem volna itthon nyáron egy "fesztiválra", vagy a haverokkal pár napra valahova, esetleg egy hétre, akkor többet költöttem volna itthon a nyár alatt.
Ami Portugáliát illeti, már másabb volt a helyzet. Szerencsés vagyok (igaz, magamnak is köszönhetem persze), hogy nem kis összegű ösztöndíjat kaptam, amellett, hogy helyet is. Ha nem kerülök a Corvinus-ra, mindez csak álom marad. Nincs másik egyetem ilyen sok kapcsolattal. Itt is számolgattam egy kicsit. Az jött ki, hogyha ez alatt folytatom a budapesti tanulós féléveimet, akkor összeszámolva minden utazást, repülőutat (karácsonyi hazanézőst is) annyival került többe az ittlétem, mintha otthon heti két alkalommal Budapesten nyelvtanárhoz jártam volna ez idő alatt. Lehet osztani szorozni, nem az a lényeg. Hanem ismét, hogy "mit kapnál érte". Ennek kapcsán a helyes válasz az volt, hogy egyáltalán nem jelentős összegbe került ez. 75% erre voksolt. Jó próbálkozás volt, a semmibe, még fizettek is, de az kicsit kisarkított volt. Valószínűleg sokan ezért is találták el jól, mert a válaszokból érezhető volt.
Tanulság tehát, hogy lehetőségek vannak, ha él velük az ember, s van szerencséje, amellett, hogy le is tud tenni valamit, mellyel adott esetben kiválasztják, támogatják, akkor nyert ügye van, ha mindenek előtt van bátorsága belekezdeni. :) "Csupán" ennyi. Csak pénzzel is lehet, de az úgy sokba kerülne...

Jókat mosolyogtam az utolsó résznél a kommentárokon. Többen írtatok oda valamit, még ismeretlenek is. Az meg olyan fura, mint mikor a sötétből szól valaki, de nem tudom ki az és honnan jön a hang:). Az viszont jelentkezzen már légyszi, aki ezt írta a kommentbe, hogy: "nőkről, kokainról és szeszről mégmégmég!" a név rovatba pedig csak ennyi volt: "Úgyis rájöttél.." Hát, gondolkoztam, de nem tudom, hogy viccesen fogjam fel, vagy félig komolyan, mert akkor különböző személyekre gondolok:).

Ennyi lenne hát a kiértékelés. Köszi a válaszokat.